Véget ért-e a klasszikus zene története?

Elgondolkodtató nagyszerű cikket hozott le tegnap a 444.hu:
Fazekas Gergely ("NÉGYNEGYED"): Hogyan ért véget a klasszikus zene története és mi köze ennek a neoliberalizmushoz?

"De ha egy ponton túl már a zeneszerzők és a szakma számára sem érdekes, hogy a szó filozófiai értelmében is új zenék jöjjenek létre, akkor tényleg véget ért a nyugati művészi zene története. Nem abban az értelemben, hogy a zeneszerzők nem írnak többé műveket. Hanem abban az értelemben, hogy nem létezik többé e zenekultúra nagy narratívája. Vagyis nem a zeneszerzők tűntek el, hanem a folyó."

A szerző szerint (az én értelmezésemben) a klasszikus zene "végetérésének" legfőbb indikátora, hogy a klasszikus zene fősodorból(mainstream) kikerülésével párhuzamosan, nem születnek (filozófiai értelemben) új zenék. Negatív spirálban egyre kevésbé ügy (egyre kevesebbeknek) a klasszikus zene és ez új (mondjuk most így átütő erejű) zenék elfogyásában manifesztálódik.

Sajnos a cikk nem vesézi, hogy filozófiai értelemben új zenék nullához kovergálása azért van-e, mert zenész szakmai kontextusban mára már lehetetlenné vált ilyet komponálni (potenciális lehetőségek kimerülése), avagy "csak" a negatív környezet romboló hatása fejti ki hosszú távon pusztító hatását, aminek nyomán elfogynak az új művek.

Ha már a szakmámmal vitatkozom klasszikus zenét illetően, lásd előző posztomat Kell-e zsűri komolyzenei versenyekhez, avagy "elég" sorsolni a győztest? - Barabási-Albert László: Képlet könyve kapcsán, (mondván a komolyzenei versenyek (vagy zeneművészeti egyetemi felvételik) korrekt zsűri-elbírálási mechanizmusa nem áltudomány, szóval hogy nincs "vége" a történetnek), akkor hadd vitatkozzam a fenti zenészi állásponttal is (laikusként). nevezetesen nincs "vége" a klasszikus zenének.

Szeretném ezt a témát teljesen más értelmezési keretben láttatni, tárgyalni, némileg meghaladva Vedres Csaba általam nagyon tisztelt "felemelő" zenét illető értelmezési keretét is. (A többszörösen bizonyítottan végtelenül káros komolyzene-könnyűzene minősítgetési tévutak meghaladási igényéről már nem is beszélve)

Az én hitem szerint, ha valaki ugyanolyan intenzítással éli meg pl.: Prokofjev alkotói életművét, mint én, akkor valahol "ugyanarra" a zene-eszményre fókuszál  a saját horizontján, mint én a sajátoménon. Persze ez így nagyon homályos és nagyon inegzakt csoportképzési ismérv.

Sajnos nem tudok frappáns átütőerejű alternatívával szolgálni, de ha már oly sok szó esik a hálózatokról, akkor a tárgyalt "zenei eszményt" én a zenehallgató-csoportok másodlagos preferenciáiba képezném le (egyelőre számomra kivitelezhetetlen módon), azaz a csoport tagjai második helyen mit szeretnek/preferálnak. Abban reménykedve, hogy én olyan csoportba tartozom, akiknél például egy Kis Grófó vagy André Rieu nincs a pályán.

Tegyük fel sikerülne találni egy jó csoportképzést (minél többen vannak a saját csoportjukban van és minél kevesebb csoporton kívüli talál be egy-egy csoportba), többek között a klasszikus zene csoportjára is. Ami után rögtön értelmet nyer(ne), a "mainstream", "életjel", "új művek" stb. tárgyalhatósága, most ugye csak teoretikus szinten a fentebbi korlátok miatt.

A hálózatos megközelítéssel kinyert klasszikus zenei csoport tudhatóan, érzékelhetően nincs a mainstreamben (nem közügy), kiszorult onnan (úgy nincs a klasszikus zenében pénz, hogy drága a működtetése: vesd össze egy szimfónikus zenekar, hangszerparkját, sok éven át költségesen képzett zenészeit, kottáit, utaztatását, megszólítandó közönség élvezhetőség-maximalizálás melletti kis léptékét, stb.). Mások a prioritások ma már (túl sok minden, túl agresszíven kandidál a potenciális egyéni hallgató figyelmére, miközben a nap 24 órából áll csak). A nagy kérdés csak annyi lehet, hogy halálán van-e, skanzenbe van zárva, avagy mutat - aktuálisan modern - életjeleket a klasszikus zene.

Azt gondolom a klasszikus zene sosem hal ki, legfeljebb is skanzenbe kerül. Viszont semmi nem indokolja, hogy definitive ne mutasson életjeleket. Évről-évre képes milliárdos léptékben megmozgatni a világot egy-egy sláger (emelkedő intenzitással). Azaz van, lehet új a nap alatt dalszerzésben is, lehet nagyot gurítani, tömegeket megmozgatni, látunk rá bizonyítékot.

Cikkbeli analógiát továbbgondolva, nem a "folyó száradt ki", hanem egy keskenyebbé váló mellékágban folyik a klasszikus zene története, amiben feltétlenül van még víz, míg egy másik jóval szélesebb mellékágban mérgező szennyvíz van, pusztuló környezettel körülvéve, ahonnan fuldokló emberek keresgélés után el-eltalálnak a keskenyebb folyó tisztább vízéhez.

A mainstream-dolog feszegetése, a cikkben kardinális topik. Valójában mindkét emlegetett szerző (Pärt, Górecki) sztorija a mainstreambe való becsatornázásról szól (marketing-mechanizmus, mecénatúra-alapú publikálás). Viszont, ha meggondoljuk a klasszikus zene sosem volt mainstream, csak a műveltebb felső kasztok kiváltsága. Ugyanakkor hálózatos specialitások miatt manapság garantáltan nem is lehet mainstream a klasszikus zene, mindösszesen csak annyiról lehet szó, hogy hallgatói bázist lehet-e növelni és hogyan (mitől függ vagy nem függ a dolog).

Én értelmezési keretemben két perdöntő ismérve kell legyen a zenének (a tárgyalt klasszikus zene csoportban), ha már túlvagyunk azon, van még ma is klasszikus zene, és mutat is életjelet:
(1) legyen értelmezett fogalom a "zenei nyelv", csoportképző ismérv részeként
(2) kötödjék erőfeszítéshez/teljesítményhez (hosszas izzadás valamint pillanatba sűrített mindent átütő ihletettség széles spektrumán), ha már a zene rangsoroló immanens értéke közelítően konvergál a valós értékhez (lefedi azt).

Minden további ebből következik: pl.:
* hálózati értelemben működjön minden komponált zene (mutasson ki releváns módon a szakmai közönség szűk belterjes köréből, azaz értsék, élvezzék a csoport tagjai, a plebs/közönség.
* mutasson életjelet minden újonnan szerzett zene reprodukálható/aktualizálható előadásokkal
stb.
* alkotóilag teremtett, azaz nem számítógépes algoritmus (AI/MI) végterméke a zeneművészeti alkotás.

UPDATE-1

Másnap reggel  beleolvasgattam a cikknél lévő kommentekbe (nagyon korrekt hozzászólások eddig 164-en vannak). Ez talán a legfrappánsabb az általam látottak közül, muszájnak érzem ide is külön kiemelni:

Olvasom az elragadtatott hozzászólásokat, hogy végre milyen jó cikk. Nekem már megint külön véleményem van. Az igaz, hogy világosan beszél olyan dolgokról, ami a többség számára nagyon zavaros. De azért tegyük fel a kérdést: miről is szól ez az eszmefuttatás? Na igen, a zenéről. Csakhogy a zenéről, zeneművekről, mint műalkotásokról, vagy a zenéről, mint áruról? Mert ez a cikk jószerivel az utóbbiról szól. Piaci megfontolásokat viszont esztétikai, esetleg művészetfilozófiai elmélkedésnek beállítani nem becsületes, Vezérmotívumként tűnik fel végig az élvezhetőség, a "szép" követelménye. A művészet soha nem a "szép" produkálását tűzte feladatául. Az a giccs dolga. Legfeljebb az igazi, megindító műalkotások átértelmezik a "szép" fogalmát..A műalkotás rólunk, a korról világunkról mond el valamit, és mindez egy történelmileg kialakult, újításokat is magába integráló nyelven, formában. Ha az áru szempontokon túl művészi megfontolások is helyet kapnak abban, hogy a formanyelv korábbi korok nyelvezete felé lép vissza, annak tartalmi, jelentés-hordozó jelentése van. Sajnos a cikk igazi jelentése az lenne, hogy a zenetörténet véget ért és betorkollott az áruvilág tengerébe. A műalkotás, mit a kultúra egy speciális terméke beteljesült áru mivoltában. Ez is egy akceptálható álláspont, de ellenvéleményen vagyok.
...
Az esztétikum azáltal valósul meg, hogy a mű képes valamit mondani a valóságról, Lukács nyelvezetében: visszatükrözi a valóságot, és mindezt élményszerűen teszi. Az esztétikum nem egyenlő a szépészettel, bár a műalkotás nyújtotta élmény a szép fogalmát is tágítja. A műalkotás célja az esztétikum, (visszatükrözés tág értelemben), de nem a szépészet. Mindazonáltal akár az avantgárd zeneművek is nyújthatnak olyan élmény, amit "szép"-nek nevesíthetünk. Én legalább is sok ilyet átéltem.

UPDATE-2

Jelent meg egy nagyobb interjú Barabási Albert-Lászlóval a portfólión, 2018.október 9-én:
Megtalálta a siker képletét a világhírű magyar tudós (Interjú)
Érdemes elolvasni, mert jók a kérdések, a felmerülő aspektusok. Itt most egyre hívnám fel a figyelmet:
A szerző a tárgyalt könyvben immanens értékről művészeti alkotások esetében (ami úgymond az alkotás sajátja, és így "független" a külső pénz-kontextustól; persze az immanens érték valahol azért tudhat determinálóan is hatni a pénzértékre), míg az interjúban hedonista/élvezeti értékről beszél. Valahol mindkettő érték-fogalom csak közelítés, valahol mindkettő jól is közelít, számomra mégis az immanens érték a győztes a kettő közül, precízebb érthetősége miatt, míg a köznyelv a másikat preferálhatja jobban.