Lovász László: Ha nem javul az oktatás, az ország jövője forog kockán

index.hu interjú Lovász Lászlóval

Hallatlanul érdekes, eredeti, minden betűjében elgondolkodtató az interjú. Igazi ajándék az olvasónak, amiért csak hálásnak lehet lenni. Én minden betűjével egyetértek. Jó hallani a Barabási Albertes hálózatos "brancs" Stadium 28-ról is (Kertész János, Vicsek Tamás etc). Ahová nyugodtan odagondolható Csermely Péter is, aki az egyik legtiszteletreméltóbb tanár-tudósunk azt gondolom.

Közel teljes konszenzus van az országban (szvsz), hogy
* az oktatás úgy fontos
* hogy látható problémák feszítik
* miközben szakmai konszenzussal nem tudjuk, hogy mit és hogyan kéne tenni se rövid- se hosszú távon. Csak politika szinten vannak jellemzően adhoc-jellegű történések, amiket aztán se türelem, se visszamérés nem követ, csak kidobás, irányváltás majd országos stressz.

Nekem perszonálisan ezek a kiindulási alapelveim, elsőként top-down.

(1) Le kell számolni az illuzióval, hogy
(A) mindenkit
(B) mindenre meg lehet megtanítani,
(C) progresszíven növekedő tananyag-, aktivitásmennyiség esetén.
Tölcsérrel sem tölthető be minden egy diákba, pedig az ember eléggé kevéssé hatékony állatfaj tud lenni, akinek - mily szentségtörés - pihennie is kell. Ráadásul nagyon különbözőek a képességeink is.

(2) El kell fogadni, hogy mivel különböző képességűek a gyerekeink. nem lehet mindenkiből mindenben a "legjobb", de a lényeg, hogy boldog életre mindenki alkalmas tudhat lenni és ezt a folyamatot tudhatja segíteni az oktatás. És nem kell hozzá se sok pénz, se vitákat korbácsoló indulatok. Az eddigi vitákban még ez sem tudott fixálódni.

(3) Egyszerre kell cél legyen
(A) a haranggörbe csúcsán lévő tehetségek maximális felé tartó gondozása éppúgy, mint
(B) a többiekből való minél több kihozása.
Ezt a két célt nem egymás ellen kijátszva kell szem elött tartani, hanem úgy, hogy a célok mentén történő fejlesztések mellékhatásait minimalizálni kell.

(4) Mivel két különböző cél/végpont van, a hozzávezető út is különböző fontosságú tényezőkkel van kikövezve.
(A) Kiemelkedő tehetségek (ahol a potenciál és szándék egyaránt látszik) frontján jól kell tudni terhelni/terhelést elosztani, hiszen relevánsan nagyobb tananyag és aktivitás mennyiséget kell a diákokon keresztül nyomni, ahhoz hogy minél optimálisabban teljesüljön Csermely Péter-i "10.000 órát komolyan foglalkozni valamivel" elv. Azaz kevésbé az a gond, hogy "sok" van a diákok elött, hiszen a kevésbé tehetségeseknek még ennek a töredéke is nagyon sok, hanem a megnövekedett terhelésnek meg kell maradni embercentrikusnak.
(B) Középrétegeknél a kevesebb tan- és aktivitásanyag minőségét kell optimalizálni, úgy hogy a legértékesebb legyen. Nem úszható meg a szigorú húzás a vágyálmokból ("ezt is meg azt is kell csinálni a diákoknak, meg amazt is"), hiszen a nap mindenkinek 24 órából áll, a kevesebb több tud lenni sokszor. Ne 15 házi feladat legyen matekból, csak 1 esetleg, de az nagyon jól kiválasztva.
(C) Alsóbb rétegeknél meg az időkihasználás hatásának maximalizálása kell cél legyen. Ha nem érdekli őket az informatika, akkor nem kell őket fárasztani Winworddel meg Excellel (mennyi ilyet látni). Mindennél fontosabb, hogy ne kallódjanak el, találják meg az életük értelmét, útját, még ha ehhez horribile dictu sokat kell kirándulni például. Egyszerűen minőségi ingereket kell biztosítani számukra, amik kezdetben esélyesen lesznek passzív-tevékenységek.

(5) Kell tudni klaszterizálni, és hozzá le kell tudni mondani a polkorrekt szegregáció-ellenesség túlhajtásairól (másképp kezelve az ilyen problémákat). Én imádtam volna egy Lovász László kaliberű figurával együttjárni iskolába, hiszem, hogy nagyon inspiráló és hasznot hozó lett volna számomra, mivel azonban nem az én kaliberem volt, jogosan nem volt erre esélyem. Rossz esetben egyébként frusztráló is tud lenni egy zseni közelsége.
Az én gondolatmenetemben fontos az, hogy ne legyenek szignifikáns különbségek egy-egy osztályban (max. kb. 10-20%, mert az még befogható úgy, hogy nem hátráltató), mert az minden tervezhetőségnek alátesz. A tehetségfaktor szerinti klaszterizálás nem lehet merev és szerencsére precíz sem. Tudhat színes lenni egy csoport, de ne a kaleidoszkópot célozzuk meg, valami politikai ábránd nevében.

(6) Tudom, hogy egy ország utálja a Bolognai-rendszert, de az átjárhatóság, a mobilitás nagyon fontos elv. Mindenki elött nyitva kell álljon az út, hogy nagyobb kihívást kereshessen magának (ne "égetődjék" be egy skatulyába), persze, ha már elég érett rá. Annyi kell csak ehhez, hogy lehessen korrekt felvételivel ezt biztosítani. Az, hogy kétévenként lehessen váltani vagy más felbontásban, az perpillanat részletkérdés számomra. (Nekem a két év tűnik optimálisnak).

Ezek voltak a top-down megfontolások. Vannak bottom-up elvek is.

* Ne PISA-ra kihegyezetten oktassunk explicit és/vagy direkt módon. Nem az a cél, hogy egy mutatóban villogjunk, hanem, hogy legtöbbet és legjobbat adjuk gyerekeinknek. Lehetünk másodikok is PISA-ban, ha mellette más mutatókban is másodikok harmadikok vagyunk. Az összetett versenyt akarjuk megnyerni, ne az egyik szerenkéntit.

* Ne explicit akarjunk mindenre kitérni az oktatásban. Az indirekt és/vagy implikált megközelítés kellene vezérfonal legyen. Ne akarjunk tehetségek között team-munkát definiálni, hiszen ők IQ-ból és csípőből megoldják ezt maguk között is. Ne mindent tartalmazzon egy tankönyv, mert az agyonnyom, hanem minél több lehetősége legyen a diáknak a saját felfedezésre, explicit oktatói tevékenységen felül.

* Kell tudni mérni, és visszamérni, ráadásul folyamatában is, legyen ez bármilyen nehéz (és ezzel a világot is lekörözhetnénk: én tuti ilyesmivel akarnék villogni a világ elött, nem olimpiával).
Kell tudni minél pontosabban tesztelni, klaszterezéses besorolást (aka felvételi) csinálni. Aminek semmi nyoma nem látszik manapság.
Tudni kell látni azonnal hol tartunk objektíven, hogy aztán objektíven meghatározható legyen a továbblépés iránya. Az objektív módszertanok versenyezni tudnak egymással (egy idő után historikus idősor adatokat is szolgáltatnak az elemzőknek) és egy Klik-képződmény sem tudja ignorálni őket hosszú távon, politikai alapon.

* A legfontosabb bottum-up elv, ami demó is lehetne: kitalálni, hogyan kéne nyelvet tanítani tömegeknek. Igen! Belegondolva azt is, hogy a diák le tudja mérni hol tart a tanulásban, mi miért nem megy neki, stb. Az én tételem, hogy ez 99%-os bizonysággal megtehető ráadásul olcsón is (egyénileg is, társadalmilag is). De nem azon az úton, amin 30 éve kóválygunk milliárdokat elégetve.