.jpg)
Dave Eggers megteremtette a 21. század felesleges emberét
Ez bizony minden idők egyik legjobb könyvismertetése(i) az én számomra, nagy-nagy gratuláció érte a szerző(k)nek/bloggazdá(k)nak. Fájdalmas gyönyörűség volt olvasni minden betűjét az egyébként meglehetősen hosszú könyvismertetőknek. Én, aki napi szinten élek ebben évtizedek óta, sem tudtam volna jobban poentírozni a lényeget.
Kommenteltem is volna, meg e poszt linkjét be is szúrtam volna szívesen, csak hát sajnos ezt egyedül fb-accounttal tehettem volna meg ott a blogban, amit ugye nem akartam. ;)
A dolognak külön pikantériáját adja számomra, hogy fura volt szembesülnöm saját vitatható nézetemmel egy másik teljesen reális és releváns szemszögből is.
Ugyanis amikor kérdezik pl.. "hogy vagyok, mi van velem?" sosem szeretek rá válaszolni, mindig kényelmetlenül érzem magamat. Hiszen számomra ez egy tök érdektelen, velem kapcsolatos, "csak" engemet érintő kérdés, miközben én érdekes - értsd jelenlévőket "igazán" érdeklő - minél konkrétebb kérdésekről szeretek beszélgetni, már csak a hatékonyság érdekében is, meg a másik beszélgetőtárs kedvében járva is. Sokszor elvesztegetett időnek érzem ezeket a köröket, nem tűnnek "érdekes"-sé fokozható momentumoknak, miközben meg hangsúlyosan nem szeretek senkit terhelni saját egységsugarú - publikusnak publikus, ám - tök érdektelennek számító dolgaimmal.
És hát bizony látni kell, a mérlegnek mindig két oldala van, mint általában a legtöbb esetben. Miközben a fenti módon is "jól" használjuk ki az időt, belátható módon kegyetlenül égetjük is ki magunkat egyúttal. Az emberi pszichének nem véletlenül lenne szüksége "arányos" pihenésre a nagy pörgetés/pörgés mellett. De ki az a munkáltató vagy lehet venni más hasonló élethelyzetet is, amikor a hatalmas stresszben, növekedési kényszerben, kontrollálatlan - ami a dolog kigyógyíthatatlan veleje - pihenést/lazulást tudna engedni, tömeges(!) léptékben, a költségekben legnagyobb hányadot kitevő bértömeg mögötti élő munkaerőnek? Ez a (vad)kapitalizmusnak mondana ellen alapjaiban, ami "pihenés"-nek létjogosultságát a globalizmus csak még erősebben tudja megkérdőjelezni.
Így aztán az egyén és társadalom szimbiózisban, egyéni ÉS társadalmi minőségben, egymásra kölcsönösen ráerősítve égeti ki önnön magát, a "l'art pour l'art" élvezeteknek egyre kisebb teret hagyva. Extrapolálva: az "élvezet" mint olyan hovatovább már csak a munka, a megfelelés, az alkohol, a drog, a kiüresedett szex egyre nagyobb frusztrációkba torkolló válfajaiba torkollik. Fel lehet tenni a kérdés(eke)t
* Hány százalékban tud a társadalom értelmesen - emberi psziché számára komfortosabban - "lassítani"?!
* Illetve ezzel párhuzamosan: hogyan romlanak (megfigyelhetően) az idevágó tendenciák?!
* Ami még fájóbb, ki fizeti/finanszírozza meg ennek össztársadalmi költségeit, egyes aspektusaiban, mindkét oldalról?!
És akkor következzék pár mellbevágóbb részlet a könyvismertetőből:
A regényidő 2010, a több évtizedes jólét vége, az ipar visszaesése, az önbizalom elvesztése, az amerikai cég helyett amerikai szabadalommal megbízást szerző kínai üveggyárak kora, a Nyugat-Európához való csatlakozás ideje.
„Lakásban tartott macskák nemzete lettünk (…) Kételkedők, aggodalmaskodók, túlkombinálók nemzete.” (19. o.)
A regény megjelenését követően egy volt Facebook-dolgozó, Kate Losse azzal vádolta Eggerst, hogy történetével The Boy Kings című memoárját plagizálta. Bár a címszereplő nagyvállalat tényleg mutat némi hasonlóságot a Facebookkal (a regénybeli ValóÉn például a FB-profil továbbfejlesztett változata, melyben a felhasználók közösségi profiljaitól a pénzkezelési platformjain át a levelezésükig minden egy felületre összpontosul)
...a regény végére már 8 különböző monitoron intézi a rábízott feladatokat.
„Emberek, a második felvilágosodás küszöbén állunk. És most nem a kampusz új épületéről beszélek. Hanem egy olyan korszakról, amelyben nem hagyjuk, hogy az emberi gondolat, tett, tudás és teljesítmény java része, akár egy lyukas vödörből, kifolyjon a kezünk közül. Egyszer már volt ilyen. A középkorban. A sötét középkorban. Ha nincsenek a szerzetesek, odaveszett volna minden, amit a világ valaha megtanult. Nos, ma is hasonló időket élünk, hiszen jórészt odavész, amit teszünk, látunk, tanulunk. De ennek nem kell így lennie.” (44-45. o.)
Blogposzt írói megjegyzés: az agilis módszertannak egyik legnagyobb bűne ez az én olvasatomban. Nem képesek kummulálódni, aggregálódni, letisztulni a tapasztalatok. Ezáltal kiüresedik, robotizálódik a munka, az ismételt hibaelkövetés (debugolási iterációs ciklusokkal) szimpla, egységáron bekalkulált elemi tétel a költségvetésben. Nincs konzekvenciája a hibának, ám nincs dicséret sem - szellemi értelemben vett - pluszért, hiszen gyökeres eliminációja okán nincs is plusz (csak nyers, materiális értelemben vett, ticket-szintű, túlóra minöségű plusz)
Lehet, hogy A Kör Orwell és a túlzott digitalizációval szemben végtelenül szkeptikus DFW legrosszabb rémálma, de a Szilícium-völgy néhány vezérének maga a digitális utópia. Elég csak a sokat bírált Amazon-főnökre, Jeff Bezosra, vagy az Intermex nevű pénzügyi cégre gondolni, ami egy olyan telefonos applikáció letöltését várta el dolgozóitól, amivel a nap huszonnégy órájában tájékozódhat hollétükről. Eggerst stílusát nevezték már a DFW-i hang letisztultabb, könnyebben követhető változatának, hipnek és nagyon mainak
„Nem kell olyan szolgáltatás, aminek megfigyelés az ára. Ha ez így megy tovább, két társadalom lesz – legalábbis remélem, hogy lesz kettő –, az egyik az, aminek a megteremtésében segédkezel, a másik egy alternatív társadalom. Te meg a hozzád hasonlók önként és dalolva állandó megfigyelés alatt éltek majd, folyvást figyelitek, kommentáljátok egymást, szavaztok, tetszést és nemtetszést nyilvánítotok, mosolyogtok éshomlokot ráncoltok, és egyébként nemigen csináltok semmit.” (233. o.)
Mi mind feleslegesek vagyunk. Bár Alan Clay és Mae Holland különböző generációk (sőt, különböző világok) szülöttjei, a globalizáció és az elvirtualizálódó jelen mindkettőjükre ugyanolyan hatással van. Engedelmesen belesimulnak az őket körülvevő céges környezetbe: Clay, akinek már neve is formálhatóságról, alkalmazkodóképességről árulkodik (clay, vagyis agyag – a szerk.) utolsó esélyként, kényszerből, saját mellőzhetőségével tisztában léve, Holland gyanútlanul, világjobbító szándéktól vezérelve.
Eggersnek éles és pontos rálátása van a 21. századi életre, és bárminek hangot mer adni. Jelene lélekromboló, jövővíziója fájdalmasan valószerű. Hangja szemtelen, ironikus és realista, épp, mint egy jól megválasztott zsűritagé valamelyik tévés tehetségkutatóban. A Hologram a királynak és A Kör zárójelenetéből pedig az is kiviláglik, hogy az abszurddal sem csak annyi a kapcsolata, hogy Beckett-től kölcsönzött mottót az egyik könyvéhez.
Bejegyzések
