FIDELIO.HU: Egy új kutatás szerint egyre gyorsabb tempóban játsszuk Bach műveit
FIDELIO.HU-FB: Egy új kutatás szerint egyre gyorsabb tempóban játsszuk Bach műveit
"A Deutsche Grammophon és a Decca által megrendelt kutatás szerint az utóbbi ötven évben felgyorsult a Bach-lemezfelvételek tempója. A kutatás az újonnan kiadott, 222 lemezből álló Bach-összkiadás apropóján készült."Maga a kutatás nem sok szót érdemel, hiszen a laikusok is (velem együtt) régóta triviális közhelyként tudják, hogy a "gyorsuló idő"-vel (Hankiss Elemér) párhuzamosan gyorsulnak a zenei előadások tempói is, statisztikai relevanciával. Ráadásul a normál tempóhoz képest vannak gyorsítások is, meg lassítások is. Nemcsak Bachnál, hanem a teljes, - általános értelemben vett - klasszikus zenei zenetörténetben. Régóta is lásd Willem Mengelberg (1871-1951) idevágó (szerintem) szörnyű karmesteri életművét.
A gyökérokok elemzése messzire vezethet. Biztos komoly részarányt képvisel a virtuózitás minden határon túl való hajszolása (és ennek közönség általi elvárása) is. Mindazonáltal én szeretem a konkrét kérdést tágabb kontextusban nézni, egészen konkréten én ujdonságvadászatra vezetem vissza a dolgot, előadás egyedivé válásának hajszolásának motivációjával (minden korábbitól való különbözés jegyében). Amiben a hangrögzítés XX.századi robbanásszerű elterjedése perdöntő erővel bírt.
Megjegyzés: Az ujdonságvadászat másik nagyon szomorú megjelenési formája volt az avantgarde (szerintem) teljes tévútja, a vékony ám pénzes sznob réteg megszólításával ugyanakkor a hallgatói tömegbázis katasztrofális méretű elvesztésének árán.
Érdekességként megemlítendő, hogy a Fidelio illusztrációs példája több sebből is vérzik.
Ugyanis
+ a "12 perc", az 12:36,
+ a számszerűsítések, ha már a gyorsulásról van szó, hiányoznak
+ szerintem illett volna a legfrissebben leggyorsabb felvételt pontosan azonosítani, na pláne horribile dictu esetleg YT-linkkel megtámogatni.
Ezt ezennel én most pótlom, a gyorsulások számszerűsítésével:
Bach: "Double Concerto" in d-minor for 2 violins, BWV 1043
[18:15, Yehudi Menuhin + David Oistrakh, Philippe Truffaut, 1958]
[26.74%, 14:24, Hilary Hahn+Jeffrey Kahane,. 2003]
[44.84%, 12:36, Nemanja Radulovic+Tijana Milošević, Ensemble Double Sens, LIVE, 2016]
Ennyit a Fidelióról és hírmegosztásáról, már így is túlbeszéltem. :) De ha már nálam a szó :), akkor megragadom az alkalmat a tárgybeli személyes érzések megosztására is. Magam részéről egyrészt nagy utat tettem meg, hiszen régebben saját referenciafelvételek (lassabb) tempóit preferáltam, míg ma már minimum intellektuális érdeklődéssel vagyok nyitott a legőrültebb gyorsításokra is (amiket meghallgatás után vagy elvetek, vagy megtartok további hallgatási élvezetekre), azaz a témát illetően én is felvettem a gyorsuló tempót. :)
Az eddigi legdurvább barokk gyorsítás élményem egy Telemann presto tételhez fűződik. A két felvétel között nagyjából 30 év különbség van, ugyanúgy barokk, a nagyon gyors presto miatt eleve nem nagyon van tér gyorsításra elvben. Érdekes a modernebb gyors felvétel, de érződik nagyon a "túltolt" hajsza.
[3:00, Classic] Telemann: Concerto for Flute & Recorder & Strings in e, TWV 52:e1
[33.33%,2:15, Spinosi+Ensemble Matheus] Telemann: Flute & Recorder Concerto in e - Presto
Az előadói gyorsításnak három kritikus pontja minimum van:
(1) Hitelesség, hogy nemcsak öncélú virtuózitás van mögötte, hanem zene mondandót érintő lényegi megragadás.
(2) Gyorsulással a darab élvezeti ideje rövidül. Klasszikus példám Vivaldi Alla Rustica concertója, ami a legőrültebb gyors tempót is sokszor el tudja viselni, viszont az amúgy is rövid játékidő kvázi mikroszkópikusra rövidül ezáltal. Az én kedvenc elég gyors, ám még nem hajszolt, és így maximálisan kiélvezhető felvételem:
[Zeljko Straka] Vivaldi: Concerto for Strings in G, "Alla Rustica"
(3) Zenei lényeg veszhet el, mellékhatásként.
Bevallom sokként ért, amikor Liszt Ferenc születésének 200.évfordulóján rendezett nagy MÜPA-koncert sztárelőadójának Denis Matsuevnek Liszt-Haláltáncát meghallottam. Abszurdumnak találtam a hatalmas "ledarálást". Matsuev mindent a minél gyorsabb, minél virtuózabb tempónak rendelt alá, miközben valósággal szétkapta őserejével a zongorát, amin játszott. Így viszont a lassabb variációk is elvesztették minden "értelmüket". Azóta persze "megbocsátottam" Matsuevnek, ma már korunk legnagyobb férfi zongoristájának tartom.
[17:15, Bächer Mihály] Liszt: Totentanz for Piano & Orchestra
[32,6%, 13:00, Denis Matsuev+Kocsis Zoltán] Liszt: Totentanz for Piano & Orchestra
Érdekes, hogy egy gyors virtuóz zongoraátirat is gyorsítható (szintén Matsuev által):
[Horowitz(3:44)-Matsuev(3:20)-Volodos(3:34)] Bizet-Horowitz: Carmen Fanatasia for Piano
Rachmaninovnál is "talált" nemkicsi gyorsítást Matsuev:
[3:47, Gilels, 2x{SCORE+LIVE}] Rachmaninoff: Prelude in g, Op.23 No.5, LIVE-1983
[3:08, Matsuev, "FAST", 2x{SCORE+LIVE}] Rachmaninoff: Prelude in g, Op.23 No.5, LIVE
Minden idők általam ismert legdurvább és egyben legsikerültebb gyorsítását napjaink általam legjobbnak tartott zongoristája Yuja Wang követte el. A nagy orosz virtuóz pianisták a szintén orosz Prokofjev brutálisan nehéz, eleve nagyon gyors tempójú Toccatáját durván nagyon lassan játsszák, a zenei mondandót lényegileg nem értve, és így nem közvetítve. Yuja Wang úgy kerül 4 percen belülre (meg ver majdnem 1 percet !!!! Gilelsre), hogy maradéktalanul kibontja Prokofjev zenei mondanivalóját, akárhányszor élvezhető perfekt felvételen. Ez az a virtuózan nagyon gyors zongoradarab, aminek a kottásítása igazi nagy kihívás volt, legyek mára akármennyire rutinos is zongoradarabok vonatkozásában.
[4:47, Emil Gilels] Prokofiev: Toccata in d, Op.11
[4:16, Lazar Berman] Prokofiev: Toccata in d, Op.11
[3:52, Yuja Wang, 2x{SCORE+LIVE}] Prokofiev: Toccata in d, Op.11