Viselkedés közgazdaságtan egyes kérdései

Nem túlzok: minden idők talán legjobb cikkét (interjúját) közölte az index.hu, és szerencsére jó hosszan, informatívan. És jó látni végre, hogy nemcsak az interjúalany értelemes, hanem a kérdező is a feltett kérdéseivel. Érti a témát, rá tud fókuszálni lényegi kérdésekre. Már feltéve, hogy a kérdező maga kérdezett és nem az interjúalany segített rá. ;)  (Ezt ugye az olvasó nem tudhatja)

Az interjúban felbukkanó kutatópár mindkét tagja - adatbányász szemmel - érdekes és forró témában kutat, és mindkettejükkel készített nemrégiben interjú az index.hu. Én a frissebb Kőszegi Botond-interjú-val fogok foglalkozni alább, egy-egy gondolatkör kommentelése révén. Ami interjúhoz egyébként már a kedvcsináló is úgy frappáns, hogy nem irritáló:

- A dolgozók érzelmeivel is foglalkozni kell egy munkaadónak
- Hiba olyan befektetést választani, amit ügynök ajánl
- Megmagyarázza azt is, miért sikeres a rossz termék
- Hiába drága és rossz egy termék, ha egy egyébként sokszereplős piacon mindenki forgalmazza, akkor sikeres lehet, mert senki nem hívja fel a figyelmet a hibáira
- Hiba a múltbeli eredmények alapján tervezni a jövőt, mégis sokan ezt teszik
- Az emberek a veszteségtől jobban félnek, mint amennyire a nyereséget szeretnék
- És sokan a pénzt sem sajnálják, ha rosszat akarnak
Állítja Kőszegi Botond, a viselkedési közgazdaságtan magyar kutatója.

Igyekszem rövidre fogni magam, hiszen már az interjú is meglehetősen hosszú. :)

Kőszegi Botond: Az emberek tizede fizetne, hogy másnak rosszabb legyen
Szeidl Ádám: A pletyka nem olyan, mint hittük

Mit kutat, aki a közgazdasági viselkedéseket vizsgálja?
A viselkedési közgazdaságtan célja, hogy pszichológiailag pontosabb modellek segítségével jobban megértsük a gazdasági jelenségeket. A kutatási témám egy egyszerű megfigyelésen alapul: számos terméknél, mint például az ingatlanhitel vagy a hitelkártya, a fogyasztók jellemzően nem értik a tényleges költségeket, mert nem olvassák el az apró betűs részeket, és nem gondolnak bele, hogy mi minden lehet ott elrejtve.  Az ilyen félrevezető termékek piacáról elég keveset tudunk, ezért társzerzőimmel több szempontból is fogjuk vizsgálni. Az egyik első kérdésünk egy talány: sokakkal együtt mi is azt gondoljuk, hogy általában azok a piacok működnek jobban, és nyújtanak a fogyasztóknak jobb dolgokat, ahol nagyobb a verseny. De pont ilyen piacokon, mint például a hitelpiacokon, figyelhetünk meg gyakran félrevezető termékeket. Kérdés, miért van ez.

Az én adatbányász énem/terminológiám ezt úgy értelmezi, hogy a közgazdaságtani modellezés nem tökéletes: van benne még fejlődési potenciál, például azáltal, hogy erős - még akár eddigieknél is erősebb - magyarázóváltozókat talál és használ fel, modellépítés során.

Szenzációs gondolat úgy általában a hitelezést elővenni. Ez ma Magyarországon nagyon forró téma. Sok és sajnos hosszú távra ígérkező bajunk forrása; legfrissebben itt. Egy füst alatt mutatja azt is, hogy "van pénz" a témában, nem egy intellektuális onanizálásról van csak szimplán szó.  

Úgy általában a (deviza)hitelezést elég széles spektrumon szokás megítélni meg tárgyalni, kezdve a konteóktól. Magam nem vitatva a tényt, hogy a hitelezők sok ocsmány aljassságot követtek el a témában. igyekszem rendszer-szinten nézni a kérdést, és a rendszerbe kódolt problémákat - például előzetesen kivédhetetlen szabályozási anomáliákat - azonosítva, megérteni a történéseket, illetve azok mozgatórugóit.

Óriási gondolat és jó olvasni a szövegben, hogy piacgazdasági versenykeretek között, verseny és verseny között is van különbség.Mondhatni semmi meglepő nincs benne (nagy gondolatok jellemzőjeként), de ha erős mondások  ejthetők nyomában, akkor azért másképp néz ki a leányzó fekvése. :)

De a nem viselkedési, „sima” közgazdászok is arra törekszenek, hogy a modelljeik minél jobban írják le a valóságot. Mi itt a különbség?
Általánosítva azt lehet mondani, hogy a közgazdászok hagyományosan nem tartották különösebben fontosnak, hogy az emberi pszichológiát illetően pontos feltevésekből induljanak ki. Sokkal fontosabb volt, hogy az előrejelzéseik pontosak legyenek, hogy a modelljeikkel jól meg lehessen érteni gazdasági jelenségeket, és hogy fogódzót tudjanak adni hatékonyabb intézmények és szabályozások tervezésében. Ezekkel a célokkal mi viselkedési közgazdászok is teljesen egyetértünk, de úgy gondoljuk, hogy sokkal pontosabbak lehetünk, ha pszichológiailag pontos feltevések a kiindulópontok.

Kardinális és általános adatbányász-hibára hívja fel a figyelemet a fiatal kutató-interjúalany. Az előrejelzés-pontosság fontos, de önmagában sose elég. Azt már én tenném hozzá, hogy időben konstansan működő-nek, vagy elmászásának detektálhatónak kell lennie.  Az nem reális elvárás, hogy örök életre tökéletesen működjön egy modell. De tudni kell megállapítani,  mikor (és miért) jár le a modell szavatossági ideje. Nem mellesleg a közgazdasági modellezők is ezt a hibát követték el sokszor. Isszuk is a levét itthon is, a nagy világban "válság" formájában (emiatt is, de persze nemcsak emiatt).

Ezen felül persze, maximális nyitottsággal, mindig kell keresni erősebb magyarázó változókat a modellezéshez. Kvázi kimeríthetetlen kincsestára lehet nekik a világban, ráadásul újak is keletkezhetnek.

Akkor egy viselkedési közgazdász kidobja a közgazdaságtanban megszokott teljesen racionális ember képét, és keres valami újat?
Ezt egyáltalán nem mondanám, sőt építünk erre, csak olyan helyeken megváltoztatjuk, ahol ez pszichológiailag reális és fontos következményekkel járhat. De a módszereink teljesen közgazdasági módszerek, és a kérdéseink is közgazdaságtani kérdések.

Na ez a kérdés mondjuk gyengébb kérdésnek látszik szakmailag (az eddigiek alapján), mégis jó apropó némi félreértés tisztázásra Fontos látni, hogy nem nulláról indulva "leváltani" akarnak, hanem kiegészíteni, megújítani, ráadásul rendszeren belül.

Az egy érdekes aspektus, hogy mikor kell nulláról kezdve zöldmezősen új alapokat építeni, avagy csak új aspektussal kiegészíteni. Erre nehéz - ha nem egyenesen lehetetlen - ökölszabályt mondani. Az biztos, hogy az új aspektussal szemben elvárás, hogy erős legyen és látszódjon is az ereje. Míg megfordítva a lenullázás sokkal könnyebb, mint, nulláról építkezni, gyorsan, olcsón, hibamentesen.

Már volt szó róla a blogon. Nem elég, hogy egy világmegváltó ötlet jó és/vagy motivációja támogatható. Működőképes-nek kell lenni, kezdve avval, hogy esélyt kap a bizonyításra. Különben papíron marad csak. A mostani mondjuk most így "pénzügyi rendszer" tehát hiába kritizálható több fronton, azt nem lehet tőlük elvitatni, hogy működnek abban az értelemben, hogy kifejti hatását életünkre.

Tudna erre konkrét példát mondani?
Ilyen az önkontrollproblémák területe. Mindennapi jelenség, hogy eltervezünk valamit, amit meg akarunk csinálni, például leszokunk a dohányzásról vagy elkezdünk spórolni, de végül mégse tesszük meg, mert kényelmetlen, vagy más ügyek mindig fontosabbak lesznek. Ez egy jól ismert pszichológiai megfigyelés, de hihetetlen módon alig vizsgálták közgazdászok. Pedig el lehet képzelni, hogy mennyi fontos gazdasági következménye van, a megtakarításoktól kezdve az egészséges életmódon át a tanulásig vagy a munkáig rengeteg dolgot érint – mindent, ahol hosszú távra kell tervezni, de aztán nap mint nap kell dönteni.

Az én idevágó analógiám informatikai természetű. Hányszor van, hogy van egy elvárt működésről valamiféle prekoncepciónk, aztán valami mégsem úgy megy a rendszerben. Szállóige a szakmában, hogy: "a program nem azt csinálja, amit szeretnél, hanem amire programoztad!"

Szóval az van, hogy mint egyének el vagyunk átkozva, és a hosszú távú célokat mindig lejjebb rangsoroljuk a rövid távúakhoz képest?
Nem feltétlenül, az ember felismerheti magán a jelenséget, és megpróbálhat tenni ellene. Megkérheti például a barátait, hogy pofozzák meg, ha rágyújt. Érdekes vonatkozása a viselkedési közgazdaságtani kutatásnak, hogy az ilyenfajta önmegismerést segítheti, és ha kell, egyéni szinten is hozzájárulhat a hibák ellensúlyozásához. De a viselkedési közgazdaságtani meglátások azért a szabályozáson keresztül segíthetnek a leginkább.

Gyengének látszik a kérdés, de ismét rá lehet világítani kulcsfontosságú momentumra.Igen a "hosszútáv" és "rövidtáv" egy érdekes magyarázóváltozó. Kérdés elég érdekes-e, elég fontos-e, van-e nála erősebb esetleg.A jó magyarázó-változó - azonosítás, jó cselekvéssorozatot indukálhat. 

Milyen módszerekkel kutatnak?
A kutatásunk célja, hogy matematikai modellek segítségével rendszerezzünk általános jelenségeket, és megkülönböztessük a jó és rossz gondolatmeneteket a jelenségek vizsgálatakor. Visszatérve mondjuk a félrevezető termékek példájára, egy közgazdász azt mondhatná – sokan mondták is –, hogy egy olyan piacon, ahol nagy a verseny, a versenytársaknak érdeke felfedni az ilyen termékek jellemzőit, hiszen ezzel előnyre tehetnének szert a fogyasztóknál. Így, szól az érv, előbb-utóbb eltűnnek a félrevezető termékek a piacról. De fel lehet tenni azt a kérdést, hogy ez mikor történik meg és mikor nem. Másik érdekes dolog, hogy ezek a termékek nem az égből szállnak alá, valakiknek ki kell találni azt, hogy mondjuk egy hitelszerződésbe hova lehet rejtett költségeket elhelyezni, és hogyan kell őket hatásosan leplezni. Ilyen szempontból ez kutatás-fejlesztésnek tekinthető, de nem a szó szokásos értelmében, mert ez egy rossz irányú k+f. Érdemes megtudni, hogy mi az ösztönzője a cégeknek arra, hogy ilyen, általunk kizsákmányoló innovációnak nevezett k+f-re költsenek, és hogy ez hogyan zajlik.

Óriási öröm volt olvasni a kérdésre adott választ. Igen; egy adatbányásznak is leghőbb vágya kell legyen a szakmailag megalapozott, valóságot jól közelítő, jó gondolatmenet (amihez óhatatlanul és egyaránt szükséges követelmény többek között a pontos megfigyelés, tárgyilagosság és fantázia)

Az (adatbányász) etika is előkerül. Ha lehetséges apróbetűs szövegezéssel tömegeket átverni tudományos alapon, akkor ez ugyan pénzt hoz, mégsem támogatandó.

Azt is lássuk be, hogy az ember átverhető, rögtön kezdve a jóhiszeműségével, időhiányával visszaélve (leterheltségén, stresszén keresztül). De aki még kétkedő és igyekszik meg tud is alapos lenni, ha nem szakterületét érintő témában kell döntenie, hiányozhat neki információ, aminek vége lehet, hogy nem lát át pontosan a szitán. Olyan ez mint a bűvészet. Illuzióba kerülhetünk, csak itt nem tapsolunk a végén.

Vannak már eredmények ezekben a témákban?
Az első példánál maradva igaz, hogy a versenytársak hátrányos termékjellemzőinek felfedésével jól lehetne versenyezni, de rá lehet jönni, hogy van egy komoly hátránya is. Ha elmondom a fogyasztónak, hogy a versenytársam hitelkártyája miért drága, milyen extra költségeket kell majd fizetnie, akkor a fogyasztó nemcsak arra fog rájönni, hogy az enyém olcsóbb, hanem arra is, hogy az egész konstrukció alapvetően egy drága termék. Emiatt sokan nemcsak a versenytárstól nem fognak ilyet venni, de tőlem se. Ez egy elég erős hátrány, ezért sokszor nem érdeke egy szereplőnek felfedni a versenytárs termék hátrányait. És pont akkor nem jellemző az ilyesmi, ha nagyon rossz a termék. Tehát ha olyan rossz az egész termékcsalád, hogy igazából senkinek nem lenne érdemes megvenni egyik terméket sem, akkor még egy versenytársnak sem érdeke soha elmondani egy termék valódi jellemzőit. Sokszor ezért éppenséggel a legrosszabb termékeket dobhatják nyereségesen a piacra a cégek.

Az én konklúzióm: pontosan kell azonosítani, mi az illúzió és mi az tényleg, ami valóban annak is látszik ami. 

Vannak ebben kulturális különbségek, lehetséges, hogy mondjuk a norvég fogyasztók kevésbé hajlamosak félreérteni egy termék költségeit, mint a magyarok?
Sajnos nagyon kevés tapasztalati adatokon nyugvó kutatás született eddig erről, ezért kifejezetten kulturális különbségekről nem tudok. Ugyanakkor szabályozásbeli különbségekről igen: van, ahol sokkal szigorúbban korlátozzák, hogy mit lehet árulni, és pontosan hogyan.

Én ezt a kultúrális topikot jobban nyitva hagynám, mint a kutató interjó alany tette ebben a pár betűben. Még vidék és főváros között is lehet markáns különbség (tárgyunk szempontjából is). A kultúrák közötti kultúrális különbség is lehet fontos tényező. 

Akkor a mostani kutatásától is várhatunk valamilyen szabályozási javaslatot?
Mindenképpen. A kutatásunk, sőt általában az ilyen jellegű kutatások egyik fő célja, hogy az eredmények beépüljenek a szabályozásba. Persze azért ezt a befejezéshez közeledve érdemes várni, először ugyanis pontosan meg kell értenünk a helyzetet.  De mondok erre egy példát egy kicsit régebbi kutatásomból.  A mostani szerzőtársammal készítettünk korábban egy kifejezetten ingatlanhitelekre és hitelkártyákra vonatkozó tanulmányt, ami az önkontrollproblémákból indult ki. Abból indult ki, hogy az emberek hajlamosak fölvenni túl nagy összegű hitelt, mert azt hiszik, hogy majd úgyis gyorsan vissza tudják fizetni, de aztán mégsem tudják ezt megtenni, és extra büntetéseket fizetnek rá. Ezzel gyakorlatilag a hitelnyújtó kihasználja az említett önkontrollproblémát. Itt többek közt az volt a javaslatunk, hogy csökkenti a problémát, ha megtiltjuk a kis késésekért nagy büntetéseket kirovó konstrukciókat.

Bizony-bizony nem elég szabályozni: jól is kell szabályozni, jól megértett alapokon. és persze, teljesen (mindent lefedően), ellentmondásmentesen, minimálisan (redundanciamentesen), közérthetően, használhatóan stb. Ez nem "mission impossible", egyébként? ;)

A felhozott példa a szövegben nagyon tanulságos. Érdemes belegondolni!

Ha fel tudnánk mérni a veszteségeket is, akkor viszont túlzottan tarthatnánk egyes termékektől, nem?
Igen, a viselkedési közgazdaságtan másik nagy területe épp a veszteségkerüléshez kapcsolódik. A dolgok hatását ugyanis jellemzően nem önmagában ítéljük meg, hanem másokhoz viszonyítva. Például a fizetésünknél általában nem azt nézzük, hogy hány kiló kenyér jön ki belőle, hanem hogy a barátaink fizetéséhez, vagy mondjuk az elvárásainkhoz, céljainkhoz képest mennyi. Ez egyébként az úgynevezett referenciafüggő preferenciák elmélete. Ezen belül fontos jelenség, hogy a viszonyításnál a veszteségektől jobban tartunk, mint amennyire a nyereséget szeretjük. A legtöbben például visszautasítanának egy olyan játékot, amiben egyenlő eséllyel nyerhetnek tízezer forintot vagy veszthetnek nyolcezret. Ez a játék átlagban nyereséges, de a nyolcezer forintos veszteség fájdalmasabban hangzik nekik, mint amennyire csábító a tízezres nyereség. Ennek szintén rengeteg hatása van a gazdasági viselkedésre, például a pénzügyi kockázatvállalásra vagy az árakhoz és a bérekhez való viszonyra.

Óriási gondolat a "referenciafüggő preferencia" azonosítása. Símán meglehet, hogy csak ennek kifejtése külön blogposztot megérdemelne, márcsak a hálózatos analógia apropóján is.

Itt van szerepe annak, hogy valaki képzett-e közgazdaságtanból? Azt várná az ember, hogyha valaki átlátja, hogy pozitív egy játék várható értéke, akkor inkább rábólint.
Van, a veszteségkerülés általában alacsonyabb a képzettebbek vagy a magasabb IQ-val rendelkezők körében, de azért náluk is jelentős. Például nagyon sikeres, több millió dolláros vagyonnal rendelkező amerikai befektetőknek felajánlották közgazdászok, hogy egyenlő eséllyel nyerhetnek 550 dollárt vagy veszthetnek ötszázat, és a nagy részük visszautasította a játékot. Ez azért érdekes, mert a saját befektetéseikben ennél lényegesen kockázatosabb pozíciókat viszont gyakran felvállaltak. Az az igazság, hogy a veszteségkerülés elég erős és általános jelenség.

Tanulság? Kell tudni okosan játszani, és hozzá következetesnek lenni tudni. Mondani persze könnyű. :o)

Be tudna mutatni még más jellegű eredményeket is?
Egy másik szemléletes példa az lehet, hogy az emberek hajlamosak szisztematikusan, tehát módszeresen elkövetni bizonyos statisztikai hibákat. Ha egy kosaras bedobja ötször a labdát, akkor gyakran azt hisszük, hogy formában van, és a következő is bemegy, vagy ha egy befektetési alap jól teljesített az elmúlt években, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy továbbra is így fog tenni. Pedig gyakorlatilag nagyon pici vagy semmilyen alapja nincs ezt hinnünk. Ilyen típusú hibára még a statisztikából doktoráltak is hajlamosak.

De jó volt olvasni. Ez a statisztikai-hiba topik is visszatérő téma itt a blogon. Attól, hogy valaki ötször sikeresen prediktált, nembiztos, hogy hatodszor is sikeresen fog. Mindenki egyenlő prediktálás-sikerességi eséllyel indul (persze csak ebből a szempontból). (Én a másik oldalt is hangsúlyozni szoktam: minden kimenetelt szoktak prediktálni, azaz valakinek mindig igaza lesz. A nagy feladvány az, hogy meg kell találni kinek).

A cégek erre rá is játszanak a befektetési alapok értékesítésénél, amikor az ember orra elé teszik, hogy mi nem ígérünk semmit, de azért nézd meg, milyen szépen muzsikált eddig ez az alapunk.
Abból indult ki az egész kutatásunk, hogy ezekre a hibákra a cégek nyilván reagálni fognak, még ha nem is tudatosan. A befektetési alap nagyon jó példa. Ha elindítok nyolc alapot, amik teljesen másba fektetnek, akkor az első évben mondjuk négy jól fog teljesíteni, abból a második évben is kettő, és a harmadik évben is egy. Ezzel az egy szuperül teljesítő alappal már elindulhatok házalni, a többit pedig csendben elhallgatom.

Bizony-bizony. Ismét csak rendszer-szinten kell gondolkodni. A tényezők helyes mérlegelésével. Ami persze nagyon nehéz.

De ezen nem segítenek valamennyit azok a kötelező tájékoztatók, amik felméretik az ügyféllel a saját kockázatvállalási hajlandóságát, befektetési időtávját és egyebeket?
Abban segíthetnek valamennyire, hogy az ügyfél eldöntse, az alapok milyen szélesebb kategóriájából – például biztonságos vagy kockázatosabb alapokból – érdemes választani. De abban nem, hogy az ügyfél a neki legjobb alapot válassza. A pénzügyhöz nem értőknek, tehát a legtöbb fogyasztónak főleg azt kellene néznie egy ilyen alapnál, hogy mennyi a kezelési költség. Abból ugyanis, hogy a múltban jól teljesített az alap, abból semmi nem következik a jövőre nézve, viszont a kezelési költséget biztosan le fogják vonni. A fogyasztók mégis a múltbeli hozamokat nézik, ezért van annyi alap, aminek magas a kezelési költsége.

És ha bekapcsolódik még egy ügynök a folyamatba, aki rábeszél bizonyos alapokra, az ront vagy javít a helyzeten?
Ezt most még nem tudjuk pontosan megmondani, mi is épp dolgozunk egy velük foglalkozó tanulmányon, de egyelőre rosszul fest a kép. Általában rossz dolgokat ajánlanak a befektetőknek, és ez logikus is: jutalékért dolgoznak, és akinek magas a kezelési költsége, az több jutalékot tud visszacsorgatni. Így az ügynök a rossz terméket fogja ajánlani. Akinek az lenne a szerepe, hogy segítsen a fogyasztóknak, az lehet, hogy átlagosan pont az ellenkezőjét csinálja, tisztelet a kivételnek.

Az üzenet ismét csak az, hogy vagy reálisan megalapozott legyen az ügynökben való megbízás, vagy lássa át valaki a teljes egészet. Óriási kihívás, lehetetlen küldetésnek látszik ez is. Marad a szimpla egyszerű józan paraszti ész? ;) 

Vannak olyan jó szabályozási gyakorlatok, amiket átvéve javíthatnánk ezen a helyzeten?
A probléma elég összetett, és nem is tudom pontosan, hogy a magyar szabályozás mit vett át eddig. Nem egyértelmű, de jó iránynak tűnik, ha átalakítjuk a piac egész működési modelljét, és nem a cégektől kapnak jutalékot az ügynökök, hanem közvetlenül a befektető fizeti őket. Ha nekem kell fizetnem neki, a befektetési alapnak pedig tilos, akkor könnyen javulhat a helyzet. Maguktól ezt a befektetők viszont nem szívesen csinálnák, mert megszokták, hogy ilyen díj nincs, komoly veszteségnek élnék meg, miközben a mostani rejtett díjakat nem veszik észre.

Komoly adatbányász-vonatkozása van ennek a témának is, és volt már szó róla a topikban. Én úgy szoktam fogalmazni, nem az a "májer"-adatbányász, aki a legnagyobb bevételt tudja felmutatni (bár nyilván fontos indikátor ez is), hanem, aki a legnagyobb profitot a megrendelőjénél.

Vannak még olyan területek, ahol érdemes módosítani a teljesen racionális emberképünkön? Érezzük például, hogy van olyan, hogy nagylelkűség vagy harag, aminek a gazdasági döntéseinknél is kell legyen hatása.
Igen, a szociális preferenciák területe is elég komoly terület, ez azzal foglalkozik, hogy hogyan viselkedünk olyan döntéseinknél, amik másokat is befolyásolnak. Nem mindig, de sok helyzetben hajlamosak vagyunk nagylelkűen viselkedni, például másoknak segíteni, és amikor így teszünk, az több okból is lehet. Lehet egyszerű altruizmus, amikor különösebb feltétel nélkül fontos nekem, hogy neked jó legyen. Lehet kölcsönösség, te rendes voltál velem, és most én is az akarok lenni veled. De lehet az is, hogy nem érdekel, mi van veled, csak fontos nekem, hogy mit gondolnak rólam mások, ezért leszek nagyvonalú.

Például az altruizmus-ról sok unintelligens dolgot lehet olvasni szerte a neten, magyarul is. Én nem merülnék most bele, mert túl nagy téma, és ez a poszt már így is túl hosszú.

Ezt a tudást hol lehet jól felhasználni?
Ezek főleg a szervezetek működésének megértését fogják segíteni. A munkavállalók ugyanis kapnak pénzt a teljesítményükért, ezért is dolgoznak, de részben rajtuk múlik, hogy mennyire hasznosan. Itt nagy szerepe van annak, hogy az emberek segítenek-e egymásnak, fontos-e nekik az egész szervezet működése. Izgalmas kérdés, hogyan lehet ilyet létrehozni.

Na ez a "szervezeti működés" topik az én mostan életemben is aktuálisan forró téma.  Kérdés mennyire van az ember saját magára utalva a kérdésben. ;)

És mi helyzet az ellenkezőjével, a negatív érzelmekkel?
Ez is létezik, és ez is többféle okból lehet. Lehet egyszerűen az irigység, amikor csak azt akarja valaki, az okoz neki örömet, hogy a másiknak rossz vagy legalábbis neki jobb legyen. Ez nem annyira gyakori, az emberek 10-15 százaléka hajlamos olyan mértékű irigységre, hogy pénzt hajlandó azért áldozni, hogy a másiknak rosszabb legyen. Gyakoribb, ha valami sérelem ért, rosszat tettél velem, akkor utána hajlamos leszek áldozni csak arra, hogy neked is rossz legyen. Ebből aztán kialakulhatnak rossz egyensúlyok, amikor mindketten csak azért teszünk rosszat egymásnak, mert a másik is. Az önzőség bizonyos okait mi is fogjuk vizsgálni Szeidl Ádám kollégámmal.

Ez az ellentett "önzés" annyira szomorú topik, hogy egyenesen fájdalmas mégcsak belegondolni is.

Hogyan?
Egy egyszerű megfigyelésből indulunk ki. Egyértelmű, hogy az emberek a döntéseik során nem tudnak minden létező információt figyelembe venni, ezért csak a döntésbefolyásoló tényezők, a lehetőségek kicsi, legkézzelfoghatóbb részének figyelembevételével hoznak döntéseket. Például, ha azért akar valaki edzeni, hogy egészségesebb legyen, az elég nehéz dolog, nehéz motiválnia magát, amikor eldönti, hogy eddzen-e: a pillanatnyi fájdalom nagyon kézzelfogható, míg a haszna – hogy a jövőben minden nap pár grammal könnyebb lesz – nem kézzelfogható. Ezért hajlamosak vagyunk a fájdalomra figyelni inkább. És ugyanez a meglátás alkalmazható a szociális preferenciákra is.

Kardinális motivum az emberi döntéshozatal tanulmányozásában, ez a "kézzelfoghatóság".

A konkrét hatások megelőzik az általánosakat?
Igen, legalábbis szerintünk. Azt gondoljuk, az emberek sokszor azért hajlamosak önzők lenni, például károsítani a környezetet vagy adót csalni, mert a tetteik másokra mért kára nagyon nem kézzelfogható, ezért könnyű nem figyelembe venni őket. Ha én adót csalok, az mit számít, ez annyira kevéssé károsít meg másokat, hogy észre sem veszik. Vagy mit számít, hogy autóval megyek bevásárolni, szinte mérhetetlenül kicsi az én részem a környezetszennyezésben. És részben ezért van az is, hogy például az adócsalás sokkal inkább elfogadott, mint a lopás. Ha ellopok egy pénztárcát pár ezer forinttal, annak a kára nagyon kézzelfogható, pedig kisebb kár a társadalomnak, mint az adócsalás, még ha az százezres értékű is.

Mennyire így van, akkor is, ha ennél azért összetettebbnek látszik a kérdés.
Amúgy meg a "konkrét és általános" szintén perdöntő motívum.