Kell-e zsűri komolyzenei versenyekhez, avagy "elég" sorsolni a győztest?

Brutálisan fontos könyv jelent meg a napokban.
Barabási Albert-László: A képlet - A siker egyetemes törvényei

Nézetem szerint a szerző talán legkiérleltebb, legfontosabb kérdéseket feszegető, mondhatni paradigmaváltó könyve (hétköznapokat is befolyásolni tudó szemlélete miatt). Mondom ezt a könyv minden gyarlósága, sőt esetleg hibás állításai ellenére is.

Előzetesként írom:
* Betegen írom ezt a posztot (takonykórból alig látszom ki), ezért előre is elnézést kérek a szokásoson is felüli hibáimért (ezek természetesen nekem róhatók fel, nem a könyv szerzőjének).
* Mivel a címből is következik alapvetően a zenei aspektusról szeretnék írni, mint
+ nekem legfontosabb,
+ hozzám legközelebb álló,
+ általam legjobban átlátott meg korábban vesézett aspektusról,
ezért csak a zenei vonalat feltáró 2.törvényig ások mélyebbre minden lényeges alátámasztó gondolatot érintve addig a könyvben (az 5 törvényből).
* A szerző gondolati/tárgyalási sorrendjét megtartottam.
* De saját struktúrámban tárgyalom a témát, a zenei fókuszra koncentrálva.
* Saját szavaimmal írom le a szerző gondolatait normál kenyérbetűvel.
* Dőlt betűvel fogom írni a könyvön kívüli saját felvetéseimet.

Siker kapcsán a szerző az alábbi kérdéseket önti az olvasóra, egyebek mellett:
* Hogy jön ki az, hogy egy-egy (képzőművészeti) élettelen izé valójában egy remekmű?
* Miért a Carousel a legjobb musical, és nem a Macskák?
* Megéri-e a gyerekeinket drága magániskolába járatni?
* Van-e szükség borszakértőkre vagy zenei zsűrire, avagy elég kalapból sorsolni a későbbi győztest?
* Hogyan korrelál az einsteini zsenialitás az einsteini világhírrel, főleg annak tükrében, hogy nagyon kevesen értik pl.: a relatívitáselmélete(ke)t?
* Mennyiben/hogyan kell teljesítmény a siker mögé?
* A lehetőségek, korlátok hogyan miként determinálják a teljesítményt, sikert?
* Miért csak maroknyi szupersztár van az élet minden területén?
* Álljunk le versenyezni egy szupersztárral avagy próbáljunk együttműködni vele?
* Ki kapja a szakmai, erkölcsi elismerést: aki a munka oroszlánrészét végezte-e el?
* Lehet-e növelni bejutási/kandidálási esélyeken egy többezres olyan castingon, ahol a jelentkezők közel azonosan magas szinvonalon teljesítenek?
* Társas és szakmai hálózataink milyen hatással hogyan befolyásolják sikereinket?
* Miért "láthatatlan" egy-egy nagyszerű tudományos eredmény és egy kevésbé fontos meg világhíres?

A siker-topik szűkítése:
* A siker természete nem individuális (nem az egyénről és teljesítményéről szól), hanem kollektív (hogyan lát/értékel a közösség 1-1 egyéni teljesítményt).Az egyéni megelégedettség, boldogságérzet jóval nehezebben számszerűsíthető is (ahogy a szerelem vagy társkeresés "teljesítménye" is).
* Az emberi viselkedésről rengeteg adat, elemzés volt/van már eddig is, annyi a nóvum, hogy az egyéni teljesítményre való kollektív reakció "teljesítményét" is mérni kell.
* Kirajzolódnak a siker univerzális törvényei: ellene nem nagyon lehet tenni, de a törvények szellemében lehet finomhangolni. Cél tehát a szabályszerűségek tettenérése, azonosítása.

A siker egyetemes törvényei zanzásítva:
1.törvény: A teljesítmény vonzza a sikert, de ha a teljesítmény nem mérhető, akkor a sikert a hálózatok határozzák meg.
2.törvény: A teljesítmény korlátos, a siker korlátlan.
3.törvény: Alkalmasság*korábbi siker=jövőbeni siker.
4.törvény: A csapat sikere a sokféleségben és az egyensúlyban rejlik, a babérokat mindig egyvalaki aratja le.
5.törvény: Ha kitartunk, a siker bármikor beüthet.

* Tenisz és sakk egzaktsága
- Nagyon jól mérhető (sportágak) és ezzel együtt siker szempontból jól látható a közösségben.
- Nagyon fontos, hogy mind a versenyzők egyéni, mind a versenyzők összehasonlításának szintjén jól működik a mérés. A mérésben az is manifesztálódik: hogy
+ hibátlan a mérés ki a jobb, 
+ jól kummulálódik a teljesítmény mérése
+ a valósággal összhangban.
- Így tehát konklúzióként elmondható, hogy az egyéni siker kulcsa egyérteműen és lényegében kizárólagosan (no meg így jól algoritmizálhatóan / prediktálhatóan) az egyéni teljesítmény (csak). Nincsenek további "zavaró" tényezők.
- Triviális következmény: Federer és Nadal mindig jobban fókuszban lesz a világban, mint Fucsovics Marci (reklámbevételben is), csupán avval is, hogy előrébb vannak egy ATP-ranglistán.
- Dr.Élő Árpád-ot muszáj megemlíteni, az általam felhozott sakk apropóján.Elképesztően zseniális minősítő és rangsoroló rendszert tervezett, törödve a sakkozói teljesítmény finomhangolásával is. Nem véletlen, hogy még foci-ra is próbálták adaptálni.

* Finomítás-1: ambició meg önértékelés, mint új magyarázó változók a sikerben.
- Jól mérhető teljesítményhez vezet az amerikai érettségis SAT-pontszám is.
- Ám hiába egzakt és jó mérőszám ez a SAT-pontszám, nem ad elégséges magyarázó erőt a 10 évvel későbbi fizetés nagyságához. Kell még a kiterjesztő típusú ambició (akarjon sok pénzt keresni valaki), illetve a korlátozó típusú önértékelés is (mi a legmagasabb szintű egyetem ahová jelentkezik felvételire a diák, függetlenül attól, hogy felvették-e oda).
- Nem az iskola, hanem a diák számít (mármint végeredmény alakulását illetően). Ha egy diák nagy, akkor már eleve nagy.
- Pont fordítva van, mint képzelné az átlagember: jellemzően nem a drága (magán)iskolák hozzáadott értéke determinál, hanem a jól összeválogatott diákok fényesítik a drága iskolák hírnevét.

* Finomítás-2: csapatsport felé elmozdulás az egyéni sportoktól (pl.: foci)
- Rögtön komplexebb, problémásabb lesz a teljesítménymérés(hiába egzakt a végeredmény).
- Egyén nem választható le a csapatról, hiába ad több jó passzt a vesztes csapat egy-egy játékosa.
- Ahogy analógiaként a Nemzeti Sportban is 1-10-ig adtak (régebben) érdemjegyeket NB1-es játékosoknak, ahol az 5 a maximum (5-10 közé a német, angol, francia, olasz, spanyol játékosoknak van "fenntartva", hiszen az ő bajnokságuk jóval erősebb, meghatározóbb)

* Finomítás-3: extrapolációval a teljesítmény konkréten kvázi egyáltalán nem mérhető, azonosan magas minőségű - pl.: művészi - teljesítmények mellett. (A szerző szobrásznak készült korábban, mielőtt fizikus lett volna: így tárgybeli élményanyaga is nagyon fontos a fejezet szempontjából.)
- Marcel Duchamp 1917-ben egy New York-i fürdőszobaszerelvényboltban kiválasztott egy Bedfordshire stílusú piszoárt. Otthon szignózta, az alkotás címének a Fountain (Forrás)-t adta, és poziciójának köszönhetően kiállíttatta művészi alkotásként.
- Hatalmas viták/viharok után, rövid úton szeméttelepen végezte az alkotás. Egy görög figura 80 évvel később kétmillió dollárt perkált le a 17 "másolat" egyikének ellenértékeként, a "kortárs művészet eredeteként" indokolva a vásárlási tranzakciót.
- Vajh provokatív viccről avagy komoly alkotásról beszélünk-e? A szerző szerint mindkettő: az egyedi gondolatot megtestesítő műalkotást és értékét a kontextusa határozza meg akkor, amikor a minőség és teljesítmény alapvetően hiányzik.
- A művészetben nincs mérhető minőség, és így ennek hiányában az árcédulák nem a minőségre reflektálnak.
- Leonardónak 20 olajfestményt tulajdonítanak. 2005-ben 10.000 dollárért cserélt gazdát egy Krisztusos festmény, aztán kiderült Leonardo szerzősége (azaz nem Leonardo tanítványa festette, ahogy korábban tudták) és 591 millió dollárért kelt el ugyanaz a festmény (kb. 10 év múlva, ugye).
Mona Lisa árcéduláján kb. 1.5 milliárd dollár lenne, ha eladó lenne.
- Létezik egy Magnus nevű adatbázis:
+ 1980-tól aktuálisan 2016 közti adatokkal,
+ 500.000+ művész,
+ többszázezer kiállítás,
+ 14.000 galéria,
+ 8.000 múzeum,
+ 3.000.000 műtárgy,
+ aukciók adataival kiegészítve.
- Teljesen mindegy a teljesítmény.  A fenntartó/működtető hálózat részébe képződik 1-1 mű immanens értéke, gyakorlatilag elhanyagolható léptékben a teljes árat nézve. A hálózat maga a tulajdonképpeni beárazó.
- A hálózatot pedig egy spirál hajtja: a kiállítók a jobb művészek dolgait preferálják, a művészek meg igyekeznek megjelenni a fontosabb galériákban. A művész és galéria szimbiózisban generálja a sikert.
- A presztízs úgy fontos, hogy teljes szubjektívitása kiszolgáltatott egy klikkszelemű kíméletlen iparágnak.
- Ugyanez a hálózat garantálja az értékállóságot is, nincs olyan, hogy 70%-os leértékeléses leárazás, szó nincs "szabad piacról". Az ár a piramisban, csak felfelé mozdulhat el (kimutathatóan és egyébként perverzen logikusan).
- A földrajzilag determinált lokális sikert felül lehet írni globális sikerrel, "csak" használni kell tudni a hálózatot. A témabeli sikert perdöntően ez a hálózathasználat determinálja.

* Finomítás-4: a teljesítmény korlátos (nem tud egekig nőni a sakknál és tenisznél sem)
- Sok kiváló futó van, és precíz műszer kell a megkülönböztetéshez 1-1 versenyen.
- 100 méteres síkfutásnál ott a korlát: 6 sec alatt senki nem fut 100 métert. Megjósolható a jövőbeli rekordok nagysága, időbeli menetrendje
- A teljesítmény korlátossága alázatra int: hiába fantasztikus valaki a szakmájában (sebész, mérnök, zongorista), sok hasonló jó van/lehet még.
- Felmerül a triviálisan jogos kérdés, hogyha a teljesítmény korlátos, sokan teljesítenek a felső korlátnál (nem a középszer versenyez a kitünővel), nincs egzakt mérőszám, akkor hogyan rangsorolunk?!!!!!!!!!!!

* Finomitás-5: ha nem extrém szélsőségek vannak (köztes terület az egzakt mérhetőség és totális mérhetetlenség között), elégnek kéne lennie a józan ítélőképességnek. Sajnos alapvető módon meg kimutathatóan sérül a józanság.
- Két perfekt bor között döntsön az árcédula, hiszen a laikus nem tud minőségi különbséget tenni egzaktul (mérőszám és mérési metodika híján).
- A nagy probléma az, hogy a szakértők se tudnak érdemben különbséget tenni. Se az év orvosa, se a legjobb bor/festmény, se a zenei versenyeken. Kínosan elbuknak a következetesség tesztjén.
- Tudományos mérés és elemzés készült borversenyen (ugyanazt a bort az ítészek többször is megkapták): 18%-ban volt következetesség, ráadásul csak ott, ahol alacsony volt az adott pontszám (magyarán a "szemét" kirostálásakor).
- A következő kínos kérdés, hogy léteznek-e egyáltalán "aranyérmes" bírók, akik képesek következetesek lenni ítélet-meghozatalaikban? A lehangoló válasz, hogy sajnos a legkövetkezetesebb 10%-nyi bíró is megbukott az éveken átnyúló  következetességi próbán. A korábbi években következetesek megbízhatatlanokká váltak. És persze vica versa is igaz volt a dolog hiszen "születtek" megbízható ítészek is.
- Szerző szerint minden ilyen jellegű "mérhetetlen" verseny kamu. Áltudomány a borminősítéses és hasonló versenyek: az adatok elemzése szerint véletleneken múlik a győzelem.
* Életem kardinális kérdése volt mindig is, hogy például az általam nagyon nem bírt/elismert Schiff András zongorista előadását kiszúrom-e a rengetegből, vajon tényleg ő játszik-e nekem nem tetsző módon, rajta van-e az előadásán az általam elutasított "bélyeg" (jelleg), ha pusztán csak hallok egy zongorafelvételt, de nem tudom hozzá, hogy ki az előadó. Egyáltalán amit egyszer rossznak értékeltem, azt legközelebb is rossznak értékelem-e?

* Finomitás-6: Domain(tárgy)-szűkítés ZENÉ-re
- Híres kísérlet: profi zenészeknek valamint laikus amatőröknek kellett megtippelni/prediktálni ki lesz a komolyzenei verseny nyertese a (a három döntősből),
+ csak hang alapján,
+ csak vizuális látvány alapján (hang nélkül tévén keresztül),
+ mindkettő (hang+látvány) alapján.
- Csak hang alapján (látvány nélkül) mindösszesen 25%-osan tippeltek, rosszabbul, mintha szimplán véletlenül választottak volna (33%), kvázi, ha meg sem hallgatják a versenyzőket akkor is jobb lett volna a várható eredmény. Se a profi, se az amatőr nem értett egyet a zsűrivel. Ez különösen Kocsis Zoltán híres AHZ-s függöny mögötti meghallgatásának kontextusában érdekes fejlemény.
- Akik csak látták a versenyzőket (hang nélkül) azok tippeltek a legjobb arányban. Ráadásul paradox módon itt a profik egyenesen gyengébben is teljesítettek a tippelésben, mint az amatőrök.
- Barabási-Albert szerint a zsűri nem az alapján ítélkezett amit hallott. Hanem amit látott vagy más egyéb szempont szerint? Általánosan is igaz, hogy
- Egyetlen ilyen verseny sem mentes a bírói elfogultságoktól.

- A szerző saját élménye alapján Lang Lang nem azért kiemelkedő mert jól zongorázik, hanem, mert a látványra is odafigyel. Lásd idevágóan az általam mindenen túlmenően legjobban kedvelt kortárs hölgyzongorista - Gary Graffman másik híres tanítványa - Yuja Wang szexuálisan kihívó ruháit.
- Van jó hír is: mivel mérnökileg nem tervezhető a rangsorolás a versenyzők (állásra vagy pályázatra kandidálásnál, jó sok és hozzá kiváló versenyzőnél) a hitelesen belülről fakadó plusz adása lehet a legjobb perszonális stratégia.

- Létezik egy 1937 óta megrendezett (így tehát sok adattal bíró) zenei verseny (kezdetben csak) hegedűsöknek (Queen Elisabeth Music Competition)
- Brutálisan nagyösszegű csekk valamint négy évig Stradivari-hangszeren való játszás a nyeremény. Plusz rengeteg koncert és lemezfelvételi lehetőség. Magyarán a nyertes mindent visz.
- Legigazságosabb versenynek ismeri el a zenész szakma.
+ 85 versenyzőből választanak 12 döntőst, mindenki ugyanazt játssza, ami művet az adott év versenyére komponálnak (versenyzőknek és zsűrinek új a darab tehát)
+ bírák nem változtathatják a véleményüket
+ bírák egymással nem beszélhetnek (ez utóbbi egymással nem-beszélés nekem is kiugróan nagyon fontos szempontom volt mindig is).
- Hiába voltek elismerten a legobjektívabb a körülmények, még ez sem garantálta a zsűri-elbírálás korrektségét.
- 40 év adata alapján 1-2. és utolsó napi versenyzők kvázi nem nyernek, ellenben az esetek felében az 5.napi versenyző volt a nyertes.
- Kimutatták statisztikailag, hogy nem lehet a dolog véletlen, ugyanis az 1.napi versenyzők szisztematikusan 3 hellyel mögötte végeztek az 5.napi versenyzőkhöz képest. További hasonló állítások is bizonyítást nyertek ilyenek, hogy a versenyzők neme is lényeges volt a zsűriknél: ha minden körülmény azonos volt: a férfiak 2-vel jobb helyezést értek el a női versenyzőkhöz képest.
- Körülmények:
+ Lényeges momentum, hogy a zsűrinek is új volt a darab, amihez tudható, hogy nem mindenki képes csak kottából perfektül felépíteni magában a zenét (hallania is kell effektíve az új művet, akár többször is). Kocsis Zoltánnak volt egy bennem rögzült állítása az 1970-es évek végén (talán a Muzsika c. szaklapban), hogy egy zenésznek elégnek kell lennie a kottának - ma már úgy mondanánk - a teljeskörű információhoz-jutáshoz.
+ Zsűri tagjai első napon nem tud annyira koncetrálni az előadói finomságokra (a mű hallgatói/befogadói "tanulása" miatt), ráadásul nem változtathat a saját ítéletén a továbbiakban.
+ Az első versenyzőkre sosem ad senki maximális pontszámot, általánosságban is.
+ Gyökérok: ujdonságeffektus/zaj (immediacy effect/bias).
+ A dolog megfigyelhető az Euróvíziónál is: a későbbi fellépő esélyesebben nyer.
+ A pontszámok szisztematikusan emelkednek, ahogy a műkorcsolya-versenyeknél is.

- Nemcsak bor, sport, zene: van egy mérés és cikk például egy spanyól bírói záróvizsgáról (első napon durván buknak, utolsó napok felé inkább átmennek a jelöltek)

- Vagy például gyógyászati eszköz bevezetése meeting: ha valaki első felszólaló akár durva offtopikkal "kiakasztja" a meetinget nem lesz engedélyezés (gondolom jobb elítélni, ha nincs meg a pozitív ráhangolódás, konszenzus-spirál)

Tanácsok:
* Álláshirdetésnél is az utolsó kandidálóként kell esélyt maximalizálni.
* Illetve nem szabad csüggedni, hiszen "véletlen" okozta a versenyzői-bukást: a gyógyszer rá, hogy több versenyen kell indulni
* Ráadásul van jó hír is: csak az első sikert kell kiizzadni így: a további sikerek tudnak gerjesztődni, de ez már egy következő itt offtopik sztori.
* Jobb lenne a 10 legjobb versenyzőt kiválasztani (ha már nem pénzfeldobással dől el az amúgy általában kiemelten premizált első díj sorsa). Meglehet a blogposztom címe is rossz, mert nem "győztest" választanak a zsűrik, hanem szimplán csak "nyertest".
Ez is fixa ideám régóta. Végtelenül természetellenes (pláne gyerekversenyzőknél, mint a Virtuózokban), egy valakit annyira kiemelni, hogy minden pénz, paripa, fegyver az övé legyen. Mivel a teljesítmény ugye korlátos, így versenyző(teljesítmény)különbség definitíve nem indokolhatja az ilyetén túlspilázott premizálást. Hatalmas károkat okozhat mind a kiemelt, mind az "eltaposott" növendékekben.

És végül zárásként perszonális asszociációk az egész témához:

* A zeneművészetben jobban értékelhető a teljesítmény, mint a képzőművészetben, mind szakértőnek, mind laikusnak. 
+ Más-más időhorizonton tart a befogadás, értékelés. 
+ Közbeékelődik az előadó a szerző és hallgató közé, ami újabb dimenziót kölcsönöz a témának.
+ Jobban megragadhatók a tartalmat / hallgatói értelmezést meghatározó immanens értékek. 
+ Nincs pénzbeli elszállás zenében, mint például a non-figuratív avantgarde-ban.
+ Stb.

A következő blogposztom alap-blogposztjához - Véget ért-e a klasszikus zene története? - van egy idevágó érdekes kommentes dialógus (arról, amiről én is próbáltam beszélni):

A: Azért akárki akármint mond, kurva látványos a diszkrepancia a kortárs zene és kortárs képzőművészet között.

Ma a koncerttermekben majdnem kizárólag Bartók előtti klasszikus zenét játszanak a nagyközönségnek, az avantgárd (vagy kísérleti, atonális) zenének annyira nincs piaca, hogy rajongói inkább saját szobájuk magányában, lejátszóról hallgatják. Az egyetemeken is kizárólag klasszikusokon nevelkednek a hallgatók.

Ettől eltérően a képzőművészeti tárlatok majdhogynem kötelezően az ún. modern képzőművészet alkotásaival vannak tele, és a hallgatókat is a modern, nonfiguratív stílus felé irányítják. Nagyon ritka, hogy manapság valaki a klasszikus, figuratív stílusban dolgozzon vagy hogy a régi nagy mesterek képei kikerüljenek a múzeumok falai közül bár egy vándorkiállítás erejéig.

Elképzelhető, hogy a zenészek/zenerajongók ennyivel konzervatívabbak lennének? Vagy a modern képzőművészet épp annyival lenne emészthetőbb, mint a modern zene? Hol a magyarázat?

* * * * *

B: Talán ott a magyarázat, hogy egy festményt, szobrot befogadni sokkal dinamikusabb, gyorsabb, egyszerűb élmény, mint egy zeneművet. Szobrot lehet nézni a szabadban is, süt a nap, sétálunk stb. Mint ahogy képet is. Sok kép van egymás mellett a kiállításon, hasonlíthatod őket, megnézheted, melyik miben másabb, mint a többi, mindezt akár 10 perc alatt úgy, hogy közben sétálsz, megbeszéled mással, közösen értelmezitek.

Míg a komolyzenehallgatás, annak ellenére, hogy egyszerre többen hallgatják, nem társas tevékenység. Sokkal több munka kell hozzá: végigülni, figyelni, az időbeliségeket eltenni magunkban, miközben beszélgetni nem illik, hiszen azzal zavarod más élményét. Nem igazán társas tevékenység.
Emiatt talán az van,hogy ha már úgyis megfeszül az ember, hogy természetellenes módon élvezzen egy művet (sok emberrel együtt, de bizonyos értelemben mégis egyedül), ezért könnyedebb, hallgathatóbb műveket jobban befogad. Ahol kevésbé azt figyeled, hogy éppen milyen áthallás, idézés, utalás van, mi az újítás, egyszerűen csak ülsz és hallgatod a művet.

Komolyzenét hallgatni igazából olyan, mint elolvasni egy regényt. Egyedül csinálod, csak akkor illik beszélni róla, amikor más is végzett már vele, nagyfokú koncentráció kell hozzá, és nem egy igazán szociális tevékenység.

* Képzőművészeti felvételin nem érdemes egy másik típusú/márkájú piszoárral kísérletezni. ;)

* Mivel nagyon sok a kiváló tehetség és sok pénz (tandíj) kell a taníttatáshoz, így a pénz perdöntően fontos tényező.

* Lang Lang-nak és Yuja Wangnak megtiltotta a versenyt a tanáruk Garry Graffman: ‘I was totally against competitions,’ he says. ‘I didn’t allow Lang Lang or Yuja Wang to compete.’ Magyarán vagy díjesős vagy jó ("öntörvényűen művészi") zongorista lesz a növendékből (kizáró vagy-gyal).Barabási könyve után tényleg sokkal jobban értem Graffman (zenei)verseny-ellenes magatartását.

* Magam részéről korábban sosem merészkedtem ab ovo áltudományosnak nevezni a zenei versenyeket (és most sem tenném, még úgy sem, hogy van ellenérvet szolgáltató tudományos elemzése a témának). Én amit kifogásoltam például egy Virtuózok zenei versenyben, az a hálózatos belterjesség illetve inkorrekt zsűri-motivációk az átláthatatlanságaikkal, számonkérhetetlenségükkel. Nézetem szerint elég ezeket az inkorrektségeket megszüntetni, ahogy a Queen Elizabeth Zenei Verseny is elégségesen korrektté tehető, véletlenszerűvé váló versenyeredményekkel.

* Barabás-Alberttel szemben hiszek mind a korrekt a zenei versenyek megszervezhetőségében, mind a korrekt zenei felvételik megrendezhetőségében. Adtam korábban ehhez egzakt(abb) szempontrendszert.

* Tény hogy másképp kéne díjazni a zeneversenyzőket, de ennél is sokkal fontosabb a közönséghez közelebb hozni, átélhetővé tenni a zenei versenyeket, nézői igazságérzetet minél kevésbé inzultálva.

UPDATE-1

Jelent meg egy nagyobb interjú Barabási Albert-Lászlóval a portfólión, 2018.október 9-én:
Megtalálta a siker képletét a világhírű magyar tudós (Interjú)
Érdemes elolvasni, mert jók a kérdések, a felmerülő aspektusok. Itt most egyre hívnám fel a figyelmet:
A szerző a tárgyalt könyvben immanens értékről művészeti alkotások esetében (ami úgymond az alkotás sajátja, és így "független" a külső pénz-kontextustól; persze az immanens érték valahol azért tudhat determinálóan is hatni a pénzértékre), míg az interjúban hedonista/élvezeti értékről beszél. Valahol mindkettő érték-fogalom csak közelítés, valahol mindkettő jól is közelít, számomra mégis az immanens érték a győztes a kettő közül, precízebb érthetősége miatt, míg a köznyelv a másikat preferálhatja jobban.

UPDATE-2

2018.október 12-én meg a 24.hu hozott le egy nagyinterjút a szerzővel:
„Jó lenne, ha nemcsak Puskás, de Neumann örökségét is ápolná a kormány”


Kapcsolódó blogposztok:
"Virtuózok", avagy hogyan kéne komolyzenei versenyt csinálni tévében
Mindenki/Sing - "Live Action Short Film" Oscar-díj jelölt - 2016

index.hu: "A világhírű tudós lábon lőtte a tudományos módszertant"

index.hu: "A világhírű tudós lábon lőtte a tudományos módszertant"
FB-index.hu: "A világhírű tudós lábon lőtte a tudományos módszertant"

Szenzációs címlapos vezércikk jelent meg az indexen az imént, a facebook-kommentek nyilván nem sok hozzáadott értéket generáltak (eddig).

Annyira fontos nézetem szerint a cikk mondandója és továbbgondolási lehetőségei, hogy hajlandó vagyok a csendemet megszakítani érte.

Na persze nem megyek már bele a cikk által felvetett részletekbe, ezt meghagyom a fiataloknak (pláne hogy olvasatomban az egész téma PhD-t érő feldolgozást érdemelne). Csupán pár bennem generálódott gondolatra szánok egy-két betűt.

A cikk ütősebb mondatai:

* "Nem biztos, hogy Wansink elméletei megalapozatlanok, de nincs elég tudományos bizonyítéka, hogy alátámassza őket.""
* "De a történet nemcsak Wansink, hanem az akadémiai publikációs rendszer hiányosságaira is rávilágított."
* "A tudományos életben az egyes kutatók "értékét" a publikációik száma alapján határozzák meg. Ahhoz, hogy valaki elismert tudósnak számítson, sokat kell publikálnia a világ legrangosabb tudományos folyóirataiban. A publikáláshoz viszont statisztikailag szignifikáns eredményekre van szükség."
MM: az indexes cikk pongyola bevezetést ad ehhez a szignifikancia-topikhoz. Itt egy precízebb (ám még mindig rövid és közérthető) bevezetés linkje.
* "A nagy mennyiségű adattal dolgozó kutatóknál mindig fennáll annak a kockázata, hogy addig csűrik-csavarják a rendelkezésre álló adathalmazt, amíg észre nem vesznek bennük egy olyan mintázatot, ami alátámaszthatja a hipotézist."
* "Wansink, ahelyett, hogy a hipotéziseit tesztelte volna, és közölte volna, hogy mit állapított meg, gyakran a beosztottjait is arra biztatta, hogy addig elemezzék az adatokat, amíg nem bukkannak rá egy érdekesnek tűnő eredményre. Vagyis nem kutatómunkát végzett, hanem biturbó üzemmódba kapcsolta a p-hackinget."
* "A p-hackingre építő tanulmányok ismertté tehetnek egy tudóst, de tönkretehetik a tudomány egészét."
* "Az egyes tanulmányok akkor számítanak megbízhatónak, ha az eredményeik reprodukálhatók. A megbízhatóságuk azért fontos, mert a tudományos életben nemcsak az önálló tanulmányok fontosak, hanem a több ezer tanulmány adataira épülő metaanalízisek is. Az olyan összetett jelenségek, mint például az éghajlatváltozás elemzése gyakran több ezer kutatás feldolgozásán alapul, és ha csak egy meghekkelt van közöttük, az máris torzíthatja a teljes képet."
* "Ha a tudományos élet nem a publikációk számát jutalmazná, talán kialakulhatna az a kultúra, ahol nem a hibás módszertannal készült, de népszerű tanulmányokat jutalmazzák, hanem a vakvágányra futott kísérleteket is értékelik. Lehet, hogy így a tudományos élet kevesebb sztárt termelne ki, de ezer téves hipotézis akkor is közelebb visz az igazsághoz, mint egyetlen, rossz módszertannal készült publikáció."

Na és akkor a szubjektív asszociációim:

* Először is egy áthallás jut az ember eszébe elsőként (pár hete robbant a bomba): Áll a bál a sztárpszichológus és világhírű börtönkísérlete körül

* Tudományos konszenzus van abban, hogy milyen nagyszerű célokért lehet bevetni az amúgy  brutális - valósan már megtapasztalt és további jövőbeli potenciális - erőt magában rejtő mesterséges intelligenciát. Merészebbek csak ebből is pozitív 'világmegváltós' sci-fi utópiákat vizionálnak jövőbe projektálva.
Azonban kijelenthető, minden ami erős eszközt jó célért fel lehet használni, azt fel lehet és fel fogják használni rossz célért is. Az emberiség tele van sérülékenységgel, meghackelhetőséggel. Nem véletlen a rengeteg negatív disztópiás Skynet (Terminátor film-franchise)-től való félelem (lásd idevágólag Stephen Hawking hozzáállását is).

* Napjaink tájékozottabb olvasói napról napra szembesülhetnek avval, hogy ijesztő mértékben lehet politikát (Trump-választás), társadalmat (pl.: itthoni fake news fertőzések) no meg hát tudományt hackelni, manipulálni (többféleképpen is).

* Immáron nemcsak a klímahisztiben lehet látni/érzékelni, hogy a (tudományos) igazság sokszor senkit nem érdekel, csak a prekoncepció (így-úgy torzított modellfeltevés) igazolása, horribile dictu deklarált "szent" cél érdekében (mint ugye a klímahiszti is). Akár inkorrekt eszközökkel is (amik közül a legenyhébb a visszamérés, visszacsatolások negligálása, folytatva a koncepcióba nem illő dialógusok lefojtásával, egészen az adatmanipulálásig).

* Félelmetes látni mekkora (egekig érő) tudományos hitelt adott (folyamatosan) a világ a cikkbeli lebukott Wansink nevű tudósnak. Cikkeinek csak kicsi megpiszkálásával azonnal ki kellett volna buknia a turpisságoknak, de a tudományos hitel csak nőtt és nőtt és szuperponálódott.Nem kizárt, hogy ugyanígy fog bukni a klímahiszti a "97%-os tudományos konszenzusával".

* A tudományos hitel témájához feltétlenül hozzátartozik a hálózati aspektus végiggondolása. Nem mindegy, hogy valami kutatás vagy eredmény mainstreambe illeszkedik vagy nem. A felmerülnek egzisztánciális (vö.: állás-féltési, vagy éppen állás-ellehetetlenítési, -kirúgási)  kérdések mind kutatói, mind peer review-eri szinten (nem véletlen a cikkben, hogy az egyik impliciten javasolt gyógymód a peer revieweri hálózat bővítése). Lásd ide szintén a "klímamodellezés 97%-os tudományos konszenzusát".

* Ugyanígy említést érdemel a tudományos zaj kezelhetősége, vagy pontosabban talán kezelhetetlensége (ami szintén impliciten javasolt gyógymódként szerepel a cikkben). A belefulladást elkerülendő szét kell tudni választani az ocsút a búzától, ami az adatok exponenciális (mennyiségi, komplexitási, nehezségi) növekedésével egyre nehezebb vagy inkább lehetetlenebb kihívás.

* Perdöntő kérdés (főleg a klímahiszti analógiájának kontextusában) mi vezetett a leleplezéshez Wansinknál, illetve a klímahisztinál miért nem történt ez még meg (átütő erővel)? Nézetem szerint a klímamodellezés jóval kevesebb embert érdekel/érint meg (mint a táplálkozás). Az előbbi egyrészt jövőbeli (és nem konkrét aktuális) eredményekkel kecsegtet csak, illetve táplálkozás mindenki napi problémája, amit jobban is ért, érzékel, tapasztal (vö.: "focihoz vagy ételhez mindenki ért").
Ha van egy blogposzt ami annyira vitatható (mint Wansinknál), hogy az ellenvetések áttörnek egy kritikus tömeget, ráadásul a nyomozás/felfejtés újságírói szinten, gyorsan (gyorsuló módon) felgöngyölíthető, akkor még egy tudós is le tud bukni (nem védi meg őt a tudományos hitel). A klímahiszti elleni küzdelem több nagyságrenddel komplexebb és nehezebb feladat.

* A szignifikancia (és tuningolása) fontos, de hol van például
- a tudományos érdek,
- a hálózati aspektusok,
- a tudományos zaj,
- az (implikált) hatások,
- a (konteót is súrolni képes) visszaélések lehetőségeinek (vö "Exxon lefizeti Miskolczi Ferencet" típusú baromságok)
elemzése .

* Nézetem szerint lehetetlen küldetés korrekt (jó és támadhatatlan) akadémiai publikálási rendszert csinálni. A cikkbeli javasolt gyógymódok is triviálisan komolytalanok. Törvényekkel, szabályokkal nem lehet "igazságot" biztosítani, csak jogszolgáltatást. Az egész hiteles tudományért való harc  pont olyan mint például a korrupció elleni küzdelem. Ha az okosság jóval előrébb jár a moralitásnál (és/vagy bölcsességnél), akkor a meghackelésük csak idő kérdése.