Munka-, Magánélet + Home-, Office

.
Munka - magánélet. Egyensúly vagy integráció?

A fenti friss blogposzt a "szeparátor" és "integrátor" szerepkörök mentén próbál belegondolni a munka és magánélet egyensúlyába (nyilván csak azoknál a szellemi meg pl.: informatikai munkáknál, ahol van ennek értelme: szalagmunkánál a wc-re menés is kívülről tervezett).

A home office cuccot, már csak én tettem hozzá, az ontopik jelleg erőssége miatt. Mindkettő elsősorban a dolgozó munkavállalót érinti, ő reá fókuszál.

A posztban tárgyalt szerepkörök, reálisak és validak, ám a "lényeg"-hez értelmezésemben más megközelítés vezet. És azért, mert csak lokális problémákat lehet bennük tárgyalni, extremitások kontextusában. Pedig sokkal jobb lenne globális kontextusban megragadni a probléma magvát.

A globálissá vált pénzorientált piac valamint a gazdasági erőforrások (tehetősség) országpiramisa nem a kiegyenlítődés felé terel, hanem a különbségek ollójának még nagyobb szétnyílásához.
A gazdagabbnak egyre kevesebbet kell tennie és mégis egyre tudja növelni erőforrásait.
A szegényebb tömegeknek, fogynak a tartalékai, nőnek a feszültségei, a kényszerítőkörülményei, az idő- és egyéb nyomás, stresszel megspékelve. Egyre romló, emberi létminőséget roncsoló, munkakörülmények között kell egyre többet illetve hatékonyság célkitűzésével egyre gyorsabban produkálni, egyre rosszabb (romló) pénzért cserébe, miközben a munkán kívüli világ is egyre több feszültséget, problémát tud generálni.
Hadd írjam ide a kétezer éves soha nem avuló, mindenhol érvényre jutó, örökigazságnak tűnő üzenetet:
"Mert akinek van, annak adatik; és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van" (Márk 4:25)

ELŐZMÉNY: Életkoromból (52+) kifolyólag emlékezhetek többtíz évvel régenbbi társadalmi viszonyokra. A pályám elején nem nagyon volt/lehetett és nem is nagyon kellett munkaidőben végzett magántevékenység, úgy általánosságban. Igény sem volt rá, a túlmunka is értelmes emberi léptékben tudott létezni, szükség esetére. A magyarázat a "tartalék"-ban volt. Volt tartalék mind a munkában, mind az égető egyéb ügyeket illetően, jobb társadalmi munkamegosztásban meg kevésbé túlterhelt bürokrácia nyomása alatt (rosszabb szervezettség mellett is).

JELEN: A pénzpiaci kapitalizmus agressziója olyan léptékben termeli ki a visszásságokat, visszaéléseket, túlkapásokat, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Nagyságrendileg vagyunk hatékonyabbak, mégis több és több kéne egyre nagyobb túlélés determinálta létharc közepette. Ha egyszer a materiális kézzel fogható erőforrások bolygó szinten nagyjából konstansak és ugyanakkor (radikálisan) nőnek a különbségek a társadalomban, az csak úgy lehetséges egyidejűleg párhuzamosan, ha a túlélésbe kényszerített tömegek fizetik a gazdasági erőforrások szűkülő hatókörű koncentrációját.

KONKLÚZIÓ: A problémafelvetés lényegéhez vezető út értelmezésemben tehát a "tartalék" és a "túlélés" dimenziója. Csak akkor merülhet fel értelmesen a két címbeli megfontolás, ha van társadalmi tartalék és nem a túlélés determinál mindent.

Nyilván vannak olyan életszituációk a munkában, amikor jobb a világtól, zajtól, erőforrásszipolyozástól elvonultan, minél jobban egy-egy feladatra koncentrálni, ami aztán a végeredményben, hatékonyságban meghálálja magát. De az ember NEM hatékony állatfaj, nem egy robot, aki darabbérben mindig ugyanoilyan jól teljesít. Bizony símán előfordulhat, hogy egy home office munkavégzés nem sikerül olyan jól, mintha benn lenne a munkahelyén. Ha van tartalék nincs gond evvel sem, ha nincs tartalék, akkor a túlélés jegyében a potenciális hatékonyságnövekedés is eliminálódik. Én azt gondolom jó a HOME OFFICE, mint koncepció, de nincs meg hozzá a kellő szellemi potenciál és szervező erő a sokszor túlélésre berendezkedő társadalomban, csak ott bír életerőre kapni, ahol van értelmezhető tartalék (jellemzően nyugaton).

Ugyanez a helyzet MAGÁNélet és MUNKA egyeztetése témában is. Informatikában az látszik - még a laikusnak is, hogy egyre nagyobb pénzeket igénylő (lásd kamarai honlap, ugye) informatika egyre rosszabbul teljesít. Nemhogy nem gyűjtjük és hasznosítjuk a tapasztalatokat, fejlesztjük a társadalmi munkamegosztást, hanem minőséget áldozunk fel, felejtünk, elidegenedünk, magányos harcosokként küzdünk gladiátorként, a darabbérorientált agilitás jegyében verziószámot növelünk csak. Aligha lehet csodálkozni, hogy a végeredmény nem más - némi javuló cash-egyenleg mellett -., mint az informatikai (hw-sw) hulladéklerakók megtöltődése.

Ha kifogyó tartalékok közepette egyre nagyobbak a követelmények egyre rosszabb munkáknál, minden más változatlanul hagyása mellett, egyre nagyobb az időnyomás, a stressz, egyre kevésbé tudunk pihenni.Pörgetjük magunkat, pörget minket az élet, és kiégünk abba, hogy egyre nehezebb túlélő üzemmódban az átlagembernek teljes életet élnie. Se a szeparátor, se az integrátor nem fogja tudni érdemben kontrollálni a jobb minőség irányába a dolgok menetét. Azaz a részletek értelmüket vesztik.

Na ezek az én perspektívát illető félelmeim. Kívánom, hogy téves pesszimizmus szóljon csak belőlem.

Van egy konstruktív javaslatom is a témához, ami állandó menetrendszerűséggel visszatérő  vesszőparipám és sosem látom (mintha a világ kifejezetten szembe menne vele). A VISSZAMÉRÉS. Ha már nem vagyunk hajlandóak tartalékot képezni, akkor mérjük vissza a költséget, hasznot, kockázatok és kudarcok hatásait. Mindjárt tárgyalhatóbb tudhat lenni mind a szeparátor, mind az integrátor attitüd témája, no meg persze a home office megtérülése is. Persze kérdés, hogy akihez "ingyen" dől a pénz és ugye sokszor más kárára, hogy fog erre motivációt találni.