Hogyan hat a zene az agyunkra?

Hogyan hat a zene az agyunkra?

Jót röhögtem a fenti "Ma is tanultam valamit" indexes-cikken. Nem ígér semmit, de azt be is tartja.;) Nyilván érdekes és fontos a téma (lásd bulvár-centrikus klikkvadászat), és nyilván nem tudhat valós releváns hozzáadott értéket felmutatni. Bár így is kiemelkedik a mezőnyből, mert legalább egy elgondokoztató mondat van benne.

Van néhány dolog, amihez a klaszterező adatbányásznak alig-alig van esélye érdemben hozzászólnia. Ilyen lehet az például, hogy a zene és az ember kapcsolatát érdemben tudja magyarázni és leképezni. Ugyan a témábavágó cikk is nagy ökölszabályos célkitűzésekkel indul, de aztán muszáj ezt némiképpen revideálnia, ha őrizni akarja valamennyire  a komolyságát, vagy annak látszatát.

Ami erős állításokat én el tudok képzelni:

(1) A zene tud nagyon erős gyönyörforrás lenni ugyanakkor emberkínázásra is alkalmas. Azaz a hatást konkrétumaiban ugyan nem tudjuk analizálni, de erősségét - akár konszenzussal is - érzékelni igen. Emlékszünk Stefan Zweig kiváló Sakknovellájára? Na az kismiska ahhoz képest, ami fájdalmat zenével lehet okozni. Kis Grófós, vagy bármely X-faktoros kínzásra én például biztos azt is bevallanám, hogy tömeggyilkos vagyok, csak hagyják abba.

És esetemben ez a kínzás elkészült/publikált zenék úgy 99.9999%-ra igaz, hiszen az igen termékeny Mozartnak teljes (szólós) zongorazenéje elfér 8 CD-n. Ha a különféle előadásokat hozzávesszük is, akkor is egy eleve mikroszkópikusan kicsi szám maximum négyzetre/köbre emeléséről beszélünk. Mozart teljes többszázas nagyságrendű életműve, mindenféle habosítással, újdonság-tálalással, többféle interpretációval együtt is elfért 200 CD-n egy minapi kiadásban, ami még a hosszabb életű, uszkve kétszer nagyobb életművű Bachnak összkiadásait is túlszárnyalja!!

(2) Vannak analizálós/tanulós zenehallgatások, amikor ismerkedünk egy-egy művel. És van az (alkalomhoz illő és/vagy személyreszabott és/vagy funkciófüggő) élvezkedős hallgatás. A "legjobb", amit a ma embere el tud követni, ha a kettőt egyszerre teszi: háttérzeneként és/vagy gyors tekercselésben, horribile dictu kihagyásokkal, egyszer használatosan "feldolgoz" magában. Majd aztán ad absurdum ír egy értelmezhetetlen és használhatatlan kritikát, például a Stenkre vagy régen a Népszabadságba á lá Fáy Miklós, vagy akárhová (még akár pénzt is keresve). Idegondolható bátran Varnus Xavér nívótlan Jarre-kritikája is (nemcsak újságírókra igaz a dolog). A felszínesség tort ül a napjainkban, nehéz ezt nem észrevenni. Miért érzem azt, hogy nem véletlenül maradt ki ez a tanulós-élvezkedős megkülönböztetés az indexes cikkből? ;)

(3) Én azt sejtem a zene-ember klaszterezés tárgyalhatatlan. Analógia: a gyógyszerek különféleképpen hatnak az emberre (lásd személyreszabott medicinák). Pedig pár különféle gyógyszerre van szüksége az embernek (még az elfáradt betegeskedő nyugdíjasnak is), van akinek semmire. Mihez kezdjünk akkor a zenénél, ami
* időben változik, megújul
* változó hatást generál
* példátlan mennyiségben áll rendelkezésre (ipari tömegtermelés révén)
* brutálisan komplex, összetett minőséget közvetít.
* kvázi fogalmunk sincs arról hogyan működik, esztétikai szinten sem, nemhogy élettanilag.
* még evolúciós kontextusban sem tudjuk tárgyalni, hogyan miképpen jött az ember életébe.

(4) A non-verbális zene teljesen másképp működik a verbális irodalomhoz képest, már a megismerés szintjén is, nemhogy az évezkedés szintjén.
A zene
* "befogható" léptékű az egyén szempontjából, értve ezalatt, hogy esélyesen nem marad benne hiányérzet. Még az egyik legminőségibb zene-tanulásnak is kiváló - ;) - kottás videó készítése is emberi léptékű. A teljes releváns klaszikus zeneirodalomnak nemcsak végighallgatása, de még kottázása is bőven belefér egy emberéletbe. A történelmi klasszikus zenét léptékét tekintve meg hadd vehessem összemérhetőnek a mai modern zenével (ami kevés érték és kiterjedt szeméthegyekből gyúródik össze)
* erős hatékonysággal selejtezhető ab ovo szinten is. (Kis Grófó, Lakodalmas Lali vagy az X-faktor nálam azonnali kuka)
* közösségi véleményformálás, -kikristályosítás meglepően jó rugalmassággal, hatékonysággal működhet. Abszolút bijektív a leképezés: az én véleményemre is számíthat a velem rokonlélek, ahogy én is számíthatok más rokonlelkek véleményére.
* mindenkinek ugyanannyi idő-erőforrásba telik meghallgatni egy-egy zenét.
* többször is élvezhető.
Míg az irodalomnál:
* Nemhogy a releváns irodalom elolvasása nem fér bele az ember életébe, de még érdemi elolvasandó címlista sem állítható fel.
* Esély nincs többszöri elolvasásokra, ha valaki valóban érdemben "be akarja fogni" az irodalmat.
* Személyfüggő kinek mennyi idő például egy Marcel Proust "Az eltűnt idő nyomában"-ának végigolvasása.
* Nem könnyű sem az ab ovo selejtezés, sem a közösségi véleményformálás működése, a jóval erősebb torzító hatások, "átpolitizálások" miatt.

(5) Ha már szóba került a verbalitás: a zene alig-alig közelíthető a verbalitás oldaláról. Rosszul, torzan, gyarlón. Bőven érzékelhetők nyelvi és emberi korlátok a próbálkozásokban. Ékes idevágó példa egyébként maga a cikk is, a sok homályos és kevéssé hiteles és/vagy elfogadható állításával. ;)

Végül az "élvezkedés" kapcsán két perszonális megjegyzés:

* Rám a blues például kifejezetten idegesítő hatással van az életem 90%-ban. De ez nem jelenti azt, hogy ne lennék nyitott például egy Robert Johnson recsegő-ropogón megszólaló népzenei gyökerű blues zenéjére vagy ne tartanám nagyon sokra Cyril Davies legendás blues szólólemezét.

* Az indexes cikk egy lényeges pontra rátapintott: a legnagyobb slágerek válthatják ki a legnagyobb "aggregált" eufóriát (nem tudjuk hogyan miképpen). Ezért izgat régóta és oly annyira a dal műfaja, vagy a minap a Dalfutár, ezért váltott ki bennem heves szóf*sást, amikor a minap egy hosszú blogposztot írtam a témában, kerülgetve, de alig-alig közeledve a forró kásához.