Kosztolányi Dezső(1885-1936): Egy és más az írásról

Rendezgetem dolgaimat és egy olyan gimnáziumi írásos emlékembe botlottam  bele, ami azonnali blogposztot követel :) Ma már ez az egész sztori végtelenül hihetetlennek hat, én magam is csak azért hiszem el, mert velem esett meg.

Történt az eset 1978-ban, a Budapesti Eötvös József Gimnáziumban, amikor is  I.osztályos voltam. Nagyon nem szimpatizáltam a magyar (irodalom és nyelvtan) tanárnőmmel Zsombori Ibolyával. Az unszimpátia kölcsönös volt, hiába no: nem voltunk "rokonlelkek"; van ilyen. Ez a rosszérzés évtizedek után sem halványodott, sőt érettebb fejjel tovább mélyült bennem Nem utálat, vagy pláne gyűlölet szinten: szimplán csak szekunder szégyenként (hogy ma divatos fogalommal éljek). Úgy él az emlékemben, mint aki  teljesen hazavágta az irodalom és nyelvtan iránti szeretetemet és érzékemet.

Sosem voltam egy lángész még reál vonalon sem, de magyar irodalom és nyelvtanból aztán végképp nagyon karcsún teljesítettem, nagyon kevés sikerélményem volt a tantárgyból világéletemben. Egész konkréten a 4+4 évet átfogó tengernyi magyar dolgozatomból egyetlen egy sem volt tisztán 5-ös. A legjobb egy 5-ös alá volt (talán Arany Jánosból), igaz ez viszont általam történt (demó-/minta-)felolvasást ért dolgozatjavításnál, mert a többi osztálytársamé még gyengébb lett. Egy idő után el is hittem, hogy selejt vagyok a témában, esélyem sincs megtanulni rendesen - mások számára is élvezhetően - írni.

Noha 20+ éves fejjel úgy éreztem van bennem közlésvágy, sosem tudtam rendesen formába önteni a gondolataimat, aminek folyománya lett, hogy jellemzően nem szere(t)tem magamat visszaolvasni: alapvető érzésem volt, hogy nagyon nehézkesen olvashatóan írok (én "értem" ugyan magamat, de be kell lássam és így belátom, hogy másnak nem jó soraimat olvasni). Ez vezetett el a mára kialakult egyedi (és elismerem borzalmas) stílusomig, hogy igyekeztem minél kevesebb betűbe minél több információt belerakni. Minimalizálandó az olvasói kínt+időt a blogomra véletlenül betévedőknél. Ami persze maga után vonta, hogy így maximális tömörítés után még nagyobb kín olvasni a szöveges hulladékaimat. Volt kommentelő, aki majdhogynem le-elmebetegezett ezért a tömörségre való minden határon túli koncentrálásomért. Nem szívtam mellre, sőt egyet értettem vele. :)

Indirekt bizonyítási kényszer is lehetett írásdühömben (kitörlendő a memóriámból a sok rossz fiatalkori emléket), amikor rengeteget leveleztem (bőven internet elött ugye), 99+%-ban lányokkal. Volt egy gimnáziumi osztálytárs srác-barátom, akinek az egyik érettségi találkozón elmeséltem és ő azonnal visszakérdezett, hogy lehet csajokkal ennyit levelezni?! :) Ma már elképzelhetetlen, hogy a leghosszabb levelem 25(!!) oldalnyi kézzel és apróbetűvel írott legyen, és kapjak is rá választ (még ha valamivel kisebb terjedelemben is). De ez a szál messzire vezetne, offtopik is itt, így abbahagyom. ;)

Visszatérve Zsombori Ibolyára, az ember a szépre emlékszik vissza évtizedek távlatában (pláne egy gimnázium kapcsán), a rosszat igyekszik elfelejteni, de az ő esetében teljességgel belém égett mennyire nem szerettem benne azt a minden fennköltség nélküli, földhözragadt, "materialista", teljesítményorientált szemléletét. Azt a kicsinyes (kalkulátorral kimért) évvégi jegyosztását. Az órái számomra, ha nem is voltak kibírhatatlanul unalmasak, de lélektelenek voltak. Én mindig is nagyon szerettem a komolyzenét és egy-egy zene élvezetekor lobogott bennem a tűz a szépség iránt. Nála egy vers számomra egy megtanulandó memoriter szöveg volt, semmi egyéb.

Az érettségi egy hatalmas botrány volt nála. Először is én bízva a lexikális memóriámban a pályakép típusú magyar írásbeli érettségi dolgozatra készültem. Na sikerült egy témát teljesen kihagyni a 4-dik évvégi ismétlésből: Radnóti Miklóst és richtig ő volt a pályakép témája élesben. Na miután ez kiesett így számomra, maradt Vörösmarty és Petőfi egy-egy kevésbé ismert úgy emlékszem szerelmes versének összehasonlító elemzése, mint második esélyes téma, ahol valamit a lexikális ismeretekből és "műélvezetből" meg lehet csillantani. Bevallom, utólag (lehet, hogy teljesen indokolatlanul), nagyon élveztem a dolgozatírást a szomorú előzmények ellenére, sőt a végén nem is bántam a pályakép-kiesést, mert még zenei összefüggést is sikerült találnom. Szóbeli előtt félrevont a tanárnő, hogy nagyon nehéz dolga volt a dolgozatom javításával és nagy nehézségébe került a felfelé húzás. Szóbelin aztán derült égből villámcsapásként kiderült, hogy 2-est bírtam kapni a dolgozatra (magyarán buktatni akart). Megvolt a "kellő" hangulatom a szóbeli felelethez, aztán a számomra tökidegen magyartanár érettségi elnöknek köszönhetően (szerintem) 4-esre érettségiztem végül. Úgy emlékszem, mind a húzott tételből, mind az érettsigizőt megforgató kérdések kapcsán álltam a sarat szövegelésileg. Az igazán csúnya történet még hátra van. Az egyik érettségi találkozóra eljött és mindenkit körbeszimatolt, ki hol dolgozik, kiből milyen hasznot tudna kihozni a maga számára, hol tudna kiadni az egyik könyvét, kinél tudna valamit jutányos áron beszerezni. Ez annyira méltatlannak érzem egy tanárhoz, hogy beleborzadok a mai napig.

Na de gimi 1.osztályban vagyunk, és még csak formálódik a (kölcsönös) unszimpátia. És mire határozom el magamat, hogy javítsak a dolgon? Elindulok egy gimnáziumi szintű prózamondó-versenyen, ahol a tanárnő zsűri-tag. Én aki mazsola vagyok az egész tantárgyhoz, alkalmatlan vagyok minden ilyen jellegű tevékenységre. Mindezt miért? Csak azért, hogy bizonyíthassam jóindulatomat, nyilván - ma már úgy mondanánk "ontopik" - bevállalható módon.

Azonban itt nem áll meg a sztori. Felkerestem nagyon szeretett áltisis magyar tanárnőmet Gilányi Andrásnét, Ági nénit. Elmondtam neki a problémámat, kértem a segítségét. És ő ingyen és bérmentve segített nekem, minimum 7+ délután (szégyenszemre nem emlékszem mivel háláltam meg neki a végén a segítségét). Először is keresett nekem szöveget (lásd az alábbi írást!), majd segített beavatni a prózamondás rejtelmeibe. Azaz amennyire tőlem tellett maximálisan felkészülten mentem a versenyre, azaz nem pusztán l'art pour l'art alibiztem egyet. Nyilván nem lettem érmes a végén, de arra emlékszem, hogy kaptam dicséretet, talán még Zsomboritól is.

Az egész sztori nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Nyilván az egész, ahogy megesett. De ezen felül is:
(1) Kosztolányi Dezső irodalmába egy életre beleszerettem.
(2) Maga a tömörségre való törekvés életpálya-modell lett, még ha csak a magam csökevényes módján is.


Kosztolányi Dezső(1885-1936): Egy és más az írásról

Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor legjobban esik. Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni 

Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon. 

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki, vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot. 

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgyis untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekben tartalom és igazság van. 

Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel., Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyzők. 

Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától…”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, aki papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohase olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovagjá-nak vagy új utak bős szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom. 

Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte. 

Gyakorlatul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, írónnal kezedben. Tolsztojjal – megjósolom – nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó – csodálatos módon – a helyén van. Még szószaporítása is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy betűt se húzhatsz. Ez a remekmű mértéke. 

Vannak írók, jó írók is, akiknek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: a mi jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető. 

Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe. 

Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem. 

Az első mondat – emlékszem – ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni” és vére semmi esetre sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképpen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett.” Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hogy tízszer jobb lett. 

Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb az író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésre tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság. 

Pesti Hírlap, 1932. november 27.

"Hangoskönyvként": Kosztolányi Dezső - Egy és más az írásról